P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

— magam is szégyenlem — mindenről megfeledkezem és szívemen epedés, honvágy viharzik keresztül. Ilyenkor nem birok magammal. Mi íiroliak már ilyenek vagyunk. Az Ur Isten, ki a magas hegyek országa, az otthon hegyóriásai utáni vágyat öntötte szivünkbe, bizonyára nem veszi zokon. Ilyen pillanatokban nem használ érv és önuralom. Egyszer lóra pattanok s veszett rohamban keresem és találom meg viharzó szívem lecsillapulását. Máskor vágyam a magasba kerget, a Ciaf csúcsára ; onnan nézek a távolba, észak felé, amerre az otthon fekszik. S mikor a kifáradásig néztem, szívem lecsillapul s boldogan megyek vissza szent hivatásom útjára." Ilyen változó hangulatokon, nehézségeken megy keresztül olykor az itthon maradt szerzetes is. Olyan, mint a természet. Néha már jól benne vagyunk a kellemes, napsütéses tavaszban, mikor az idő megfordul és az északi szél dermesztő hidege süvít a zöldelő fák közé. Akik lelkiéletet kezdenek s még inkább a hivatásuknál fogva tökéletességre törekvő szerzetesek, többé-kevésbbé átmennek ezen megpróbáltatáson. A lelki éiet útjára lépőket hirtelen unottság lepi meg. Édességes ömlengés volt előbb életük, most gondolat és érzésnélküli fatuskókká váltak. Szegények elcsüggednek. Pedig most kezdenek tulajdonkép gyökeret verni Krisztus kertjében. Franzisci Glöcklein 1927.