P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

Es vájjon mii érne annak lelkiélete, aki csak addig szolgálja Istent, amig Isten édességekkel táplálja?! A kis újszülöttnek is csak megszabott időig jár ki az anyatej. Ha Isten megvonja az édességet, — úgy a haladók közt van már helyed . . . A szentély kiváltságos kertjébe kerülőkre néha még keményebb próba vár. Egyeseket erősen lever a lábukról. Ügy érzik, mintha lelküket kicserélték volna. Az egész világ felfordult és nekik a keserűség poharát fenékig keli kiüríteniök. Sorsüldözötíek. Kín és gyötrelem leselkedik rájuk mindenfelől. A zárda folyosója, templom, kert, szoba előttük egyszerre szűk, alacsony, kicsi, lapos. A lefekvés késői, a felkelés korai. Az ima fásulttá teszi, a munka kimeríti. Habitusuk ólomsúlyú, kapuciumuk madárijesztő. Kőfal, klauzura minduntalan kérdőjelként kunkorodnak előttük : Talán mégis csak igazuk van a világ fiainak, midőn élve- eltemetettekről beszél? Fiatal ember, miért senyvedsz dohos, szűk kriptában, amikor nyiló virágok, csicsergő madarak között oly édes és daloló az élet! Emberek vagyunk. Keblünkbe Isten „szívet alkotott s belé érzelmeket." Ha mi ezt a szívet kiemeltük és Isten oltárára helyeztük is, amig át nem alakultunk annyira, hogy Krisztus szívverése lesz a mienk, mindaddig a régi ember nyavalyáiba eshetünk és mindaddig fagyasztó szél csaphat keresztül rajtunk.