P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

c) A szerény és illemtudó szerzetes

nek téged, tisztelik benned az Istentől szentebb életre kiválasztott egyént. Amikor azonban hangoztatjuk, hogy e ^zent meggyőződés boldogitó érzete töltse el egész valódat, most mégis hozzátesszük a szentirással: „Szerénységtek ismeretes legyen az egész világ előtt." Egyesek talán csodálkoznak, hogy szerzeteseknek illemről, s illemtudásról beszélünk. Azonban mi nem értünk ezalatt szépen hajlongó, bókoló pincért, vagy borbély-segédet. A szerzetesi illem alatt értjük a belső, lelki embernek szükségszerű külső megnyilvánulását. Goromba, durva, különc, piszkos külsejű szerzetes — már gondolatban is rosz és viszataszító. Jól jegyezd meg: a szerzetesnek egész élete, megjelenése, kell hogy lelket emeljen, nem pedig botránkoztasson. A külső szerzetesi illemnek tehát önként kell a belső tökéletességből sarjadnia. Isten maga a tökéletesség, s szent Pál szerint: „A mi Istenünk nem a rendetlenség Istene, hanem a békéé." (Kor. I. 14. 33.) Az ember Isten képmása, s a szerzetes önként vállalt, súlyos kötelessége, hogy ez „isteni képmás"-t Istenhez valóban hasonlóvá is igyekezzék kialakítani. Bizonyára a lelki, a belső átalakulás a lényegesebb. De a valódi tökéletesség föltétlenül kihat a külsőre is. Külső rendet és összhangot hoz létre. A szentírásban olvassuk erre vonatkozólag: A ruházkodás, viselkedés a belsőt árulja e). (Sirák 19-27.)