P. Kőnig Kelemen: Hatszázéves Ferences élet Szécsényben 1332- 1932 (Vác 1931)
I. RÉSZ. - 13. Széltében a lelkek birodalmában. Nagy egyének csarnoka
honnan betegeskedésére való tekintettel, többé nem is helyezték el 1760-ban bekövetkezett haláláig. A rendnek, a tartománynak egyik legkiválóbb egyéne volt, aki szóban, írásban és még inkább életével emelte a kolostori fegyelmet, szerzetesi öntudatot s életszentséget. Hűségesen állítják lelkünk elé körlevelei a szentéletű embert, a bölcs és alázatos főnököt, a Szent Ferenc szelleme szerinti „szolgát", „minisztert". Lelke előtt lebeg Alverna hegyének nagy Szentje s Alvernában a lelki élet tökélye, melyre testvéreit szerette volna segíteni. Ezért nem szűnt meg imádkozni, s testvéreit inteni, biztatni : „Szent sebhelyekkel ékesített szeráfi Rendalapítónkban hőn szeretett Atyák és testvérek ! Mindannyian tudjátok, hogy azért választottak ezen nagy munkásságú tartomány elöljárójává és szolgájává, hogy mint erős oszlop álljak előttetek és mutassam nektek az üdvösség útját". Azután hathatósan és leereszkedő jósággal inti a testvéreket a ferences szent életszabályok megtartására. Nem kerülte el tekintetét az emberi gyarlóság sem, mely a kolostorokba is befészkelheti magát. Nem húny szemet a hiba felett. Mikor a tökéletes eszményt megrajzolta, azonnal szembesíti a hiányt, melyet sokak lelkében lát. S ilyenkor érezni szavain a testvérei tökéletességeért aggódó, szerető atya lelkét, aki kér, fedd, korhol, ha látja, hogy valaki megfeledkezett hivatásáról s Egyiptomra, a világra gondol... Bede nem „néma eb" „canis mutus". Az Apostollal int, de ő is mindvégig „szeretettel és béketűréssel": „De óh fájdalom — sóhajt fel körlevelében — szívem keserűségére kell látnom, hogy több előljáró és alattvaló „pengő érc és zengő cimbalom"; elfeledték, hogy Isten Egyiptomból szólította ki őket és hivatásuk, hogy jót cselekedjenek. De ők mint tudatlanok és állhatatlanok, saját kárhozatukra fordítják atyai intésünket és az üdvös szabályokat". Tudatában van rendje, tartománya,nagy hivatásának, a lelkek üdve körüli ferences életprogrammnak. Újra és újra inti testvéreit magasztos hivatásuk betöltésére : „A lelkek üdve munkálásánál és vezetésénél nincsen értékesebb, ezt vallották egyöntetűen a Szent Atyák, mert a lelkek üdvén való közreműködés az isteni hatalomban való részesedés. Azért buzduljatok fel e szent munkára, stigmás Atyánkban legédesebb atyák és testvérek!" 00 2) Buzdít másokat, de maga is jó példával jár elől a lelkipásztori munkásságban. Legjobban szeretett csendben, ismeretlenül dolgozni. Örül is, mikor végre közeledik második tartományfőnökségének a vége. „Hasznavehetlen szolgátok — írja utolsó levelében — lelkipásztori szorgoskodásomban küldöm végső atyai levelemet, a mennyei Atyához menő Üdvözítővel békét hirdetve és békét hagyva nektek. Üdvözítőnk sebeiben legszeretettebb Atyák és Testvérek, az Úr veletek ! Imáitokban rólam, gyarló szolgátokról, meg ne feledkezzetek !" Áldásteljes kormányzása után, mint aki nagy tehertől szabadult, siet Szécsénybe, hogy csendben folytassa szépséges, ibolyás életét.
