P. Kőnig Kelemen: Hatszázéves Ferences élet Szécsényben 1332- 1932 (Vác 1931)

I. RÉSZ. - 7. Protestánsok Szécsényben

Nemzetünkre felvirradott az üdvösség csillaga, tovább 500 esztendőknél, mindenütt magyarok között volt egy úr, egy Hit, egy Kereszt, egy akol, egy pásztor. Mindnyájan voltak egy igaz katholika hitben. Mindnyájan az Oltáriszentségben az Úr Krisztus valóságos jelenlétét eleven hittel vallották és azt térdhajtásokkal imádták. Hát hogy jutottunk ezen boldogtalanságra, hogy most ennyi hitbeli villongások sokasodnak édes nemzetünk között, és a Tisza mellyéke, képtelen tagadgya az Oltáriszentségnek valóságát." „Fennmaradtak édes országunknak hajdan tiszta színnel tündöklő ortzáján a darabos himlőhelyek ! Miféle himlőhelyek ? Az egy vérből származott magyarok között heveskedő viszálkodások és religio dolgában való ellenmondások." !l,

b) Ha másfél évszázad után így sajog a testvérek szenvedései, veszteségei felett elmélkedő, beszélő utód szíve, mennyivel inkább sajoghatott az első testvéreké, amint látták, mint gyújtja fel és szentségteleníti meg immár nem csupán a pogány török, de a testvérmagyar is kolostorait, templomait. Amikor „az 1564. esztendőben Kecskemét városának lakói, mint régenten a zsidók: litigabant: vetélkedtek, tusakodtak, veszekedtek egymás között hit dolgában és amiként a dolmánt, úgy szabadon csereberélték a hitet s religiot. Az édesatya vásott fiát, anya leányát, atyafi atyafiát, testvérét, rokonát stb. Könnyes szemekkel nézték, mikor e gondatlanok az Úr Jézus régi hitét a Luther új vallásáért, az aranyat agyagért tserélték. Nézték annál is inkább könnyes szemmel mindnyájan a Katholikusok, mikor ezen új lutheránusok a temérdek átok s szidalmak között, a Szent Miklós tiszteletére hajdan felépült templomot is erőszakosan magukévá tenni akarták, amint az akkori Főbíró, Vég Mihálynak, házánál költ békességlevél e felől bizonyságot teszen." '

1') A két malomkő között lassanként szétmorzsolódtak. Az ország tragikus sorsa felett mások is, kik nyitott szemmel néztek, kezdtek kétségbeesni, mert látták az ország elvesztését, illésházi, a keményfejű protestáns, 1606-ban maga is írja Bocskaynak : Mindezeken felül nincs-e előttünk, hogy nagy két császár birodalma között vagyunk. A török, természet szerint, mind hitünknek s mind magunknak ellensége, szép szót ad most, segít is, bizony megveszi idővel az árát, az tavalyi segítségnek is megvevé az árát : oda vagyon Esztergom, sok ezer körösztény vér és rabok, ártatlan körösztények : nem vöít ő még ez ideig sem országot, sem várat fegyverrel, tisztességes uton, ezután sem veszen, bátor senki ahhoz ne bízzék. Az római császárnak is ha ellenségei leszünk, télbe-nyárba rajtunk leszen és bizony meg nem állhatjuk végtére ; nem köllene azért ez kevés maradékját hazánknak ily nyilvánvaló nagy veszedelemre hozni. Az végére köllene dolgunknak nézni, nemcsak az eleire. . ." Azért felkéri Bocskayt, hogy ne legyen továbbra is „az ártatlan körösztények vérontásának, pogánnyá tételnek az oka" s ha már a némettel nem akar békülni, próbálkozzon Lengyelországgal ; igaz ugyan, hogy ott katholikusnak kell a királynak lennie,—de „bár fölséged, mint az francia király (IV. Henrik) reá menne az misére az szegény Magyarországért, mert ha eggyé lehetne Lengyelországgal, sem némettül, sem