P. Kőnig Kelemen: Hatszázéves Ferences élet Szécsényben 1332- 1932 (Vác 1931)
I. RÉSZ. - 7. Protestánsok Szécsényben
töröktül nem ïélne." 39 8) Mily megindító felsóhajtása a hazáját szerető, de hazáját pusztulni látó nagy hazafinak. De az „kevés maradékja hazánknak" továbbra is veszedelemre vitetett s leginkább szenvedtek a két tűz között a ferencesek, akiknek számát és kolostorait még lllésházi hitén levők is évről-évre kevesbítették. A végén oly kevesen maradtak, hogy a felszabadított Szécsénybe sem küldhettek éveken keresztül áldozópapot. . . Nagy átalakuláson ment át a ferences lélek a kezdet kemény ellenállásától ! A káptalan gyűléseken, a kezdet-kezdetén, a legkeményebb szavakat használták s ostorozták a mételyt ; dögvésznek, pestisnek nevezték. Látták, ha az elhatalmasodik, minő jövő vár a szegény országra. Sajnos, az áradatot nem bírták feltartani. Okét magukat is elseperni látszott az áradat. Későbbi felfogásuk : menteni, ami menthető. Jó szónokokat képeztettek, akiknek nagyobb szabadságot engedtek, akik sokszor hosszabb időn keresztül bolyongtak a megyékben, vigasztalni a török járomban sínylődőket és megőrizni a protestántizmus eretnekségétől, a szakadástól a lelkeket. Nem volt ez már harc, szembeszállás. A kolostoraikból számtalanszor a szabad ég alá szórt testvérek már csak szenvedni és imádkozni tudtak. Ajkukon nincs epés kifejezés, „abominatio, pestis"; viselik saját keresztjüket és vigasztalják, a hitben, reményben erősítik a magyar népet. Látták azt, hogy a szegény országon immár nem segít se szó, se emberi erő. A fogyásnak indult fáradt öregek, mint áldozatok bandukoltak az országban, maguk önfelajánlását nyújtva a szegény országért. A rend ez időben szenteket termelt s e szenteket a részvét, a sajnálkozás ösztökélte a kitartó munkára. Nem heveskedtek, epéskedtek, hanem imádkoztak, vigasztaltak és dolgoztak. Még később is elüt a ferencesek lelkülete a hitvitázók nyers harcmodorától. Szent Ferenctől azt tanulták, hogy az embert szeressék s csak a hamisságot üldözzék és inkább hassanak az Egyház pozitív tanai súlyával, a keresztény élet többletével. Az említett P. Teleknél egy-egy keményebb kitételt találunk ugyan, mint pld. : „Béhatoltak Nemzetünk közibe a világragadta gyülevész népek, nemzetek, pajkos tanítók, s így akkor ezen új Mesterektől gerjesztetvén, megtanulták némelyek az hit nélkül élőktől az hitetlenséget, az engedetlenektől az engedetlenséget, az pártosoktól az Anyaszentegyház ellen és Pápa ellen támasztott perlekedéseket." Általában azonban csak a pozitív tanok kiemelkedésével és a hamis tantételek cáfolásával érték be ; de nem személyeskedtek. Es talán éppen a vitatkozásban megnyilvánuló szeretetnek köszönhették legnagyobb hatásukat, hogy ahol megjelentek, ott oszladozni kezdett a protestántizmus. Telek József vitabeszédeiben is imigyen beszél : „Igen örülnek, felette tapsolnak ezen törvényszagú okoskodásnak a Magyarországi Református Atyafiak és azt már köziskolákban is többnyire szelelgetik. De engedgyék meg kevéssé az édes Barátaink, hogy szemekről lehámollyon a szemsetétítő hártya...
