P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

A SZENTMISE NYELVE A szellem veleszületett igénye, hogy gondolatait, akarásait és érzéseit kifejezze. A kifejezésnek többféle módja lehet, a legelemibb mégis az, amelyen az örök Atya fejezte ki a maga lényegét. A katolikus Szentháromságtan értelmében az Atyaisten a maga mivoltát az isteni Igében, a második isteni-személyben mondta ki. Egy belső, szellemi szóban. Merő értelmi alakításban. A szellem világában a gondolat alakítása ilyen belső igében, szóban megy végbe. A testből és lélekből álló embernél minden szellemi tevékenységet testi alakítás kísér. Az embernél a szellemi tartalom a legegyszerűbben úgy nyer kifejezést, hogy fizikai szóban mondjuk ki. Máskép ezt így mondjuk: lelki tartalmunkat a legtökéletesebben a nyelv fejezi ki. A liturgia alakító-művészetében nagy szerep jut a jelképeknek és a cselekményeknek, mégis a vallásos gondolat- és élményközlés legáltalánosabb és legelemibb eszköze a nyelv marad. 1. Az istentiszteleti nyelvek vallástörténeti és valláspszichológiai problematikája. — A vallási élet alapvető megnyilvánulása, az áldozat sem nélkülözhette a nyelvi alakítást. Amikor az első áldozati láng fellobbant, az áldozati füsttel az ének és az ima hangja is az ég felé szállt. Persze, a maga nyelvén imádkozott az áldozó. A vallási kultúra fejlődését jelzi már a szertartási könyvek állandósított szövege. Amint a szertartási szöveget rögzítették, a következő emberöltő már a mi problémánkkal vívódott: a liturgia nyelvének kérdésével. A primitív népek nyelve egy emberöltőn át sokszor szinte a felismerhetetlen-