P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

ségig megváltozott, a papiruszra vagy cserépre írt liturgikus szöveg pedig ugyanaz maradt. A liturgia nem követte az élet fejlődő és változatos ütemét. A közhasználatból kikopott, az istentiszteleteknél pedig sértetlenül megmaradt. Változatlansága fölött pedig a kegyeletes áhítat s a jámbor legendák őrködtek. A zsidóság is Krisztus korában az aráni nyelvet használta, istentiszteleti nyelve azonban az ősi héber nyelv volt, amelyet az akkori zsidók már alig értettek. Az istentiszteleti nyelv minden nép és vallás szükségképeni problémája. Tehát nem jellegzetesen katolikus probléma, mint kritikusaink vélik. A liturgikus nyelv csak ott nem kérdés, ahol nincs vallási szervezettség, ahol nincs tanításbeli egység és állandóság, hanem az egyéni felfogás és meggyőződés az alap. Az istentiszteleti nyelv hiánya a komoly vallástörténet szemében torzulást jelent. Nem az objektív igazság szolgálata, hanem szubjektivizmusba süppedt elvtelenség. Az egyetemes valláslélektani jelenség alól Krisztus Egyháza sem kivétel. Az Űjszövetség áldozati oltárához gyűjtötte híveit, s a kenyérszegést szent énekekkel és imákkal ünnepelték. A szentmise lényegét maga Jézus Krisztus rögzítette, amikor az Oltáriszentséget létesítő jeleket megadta, s a kenyér és bor átváltoztatását ezekhez a szavakhoz kötötte: ,,Ez az én estem ..., ez az én vérem .. Az Egyház terjedésével aztán természetesen velejárt a liturgikus szövegek kelendősége. Hisz, a Krisztus rendelte jelektől függött a szentség érvényessége. Ép ezért a liturgikus nyelv és a köznyelv elkülönülése kezdet óta mutatkozik az Egyházban. 2. Az Egyház és a liturgikus nyelvek. — Az Űr Jézus az utolsó vacsorán nem adott rendelkezéseket a szentmise nyelvére vonatkozólag. Ö anyanyelvén, a korabeli arámnyelven mondta ki az átváltozás szavait. A kenyérszegés közösségére összejött hívek is ezen a nyelven imádkoztak és énekeltek. A római