P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

tette. Hogy a velejükbe vágott Krisztus szava: „mielőtt szenvednék". Majd pompás liturgia fejlődik ki s veszi körül a szent titkot. A művészet minden szépségét ráruházza. Mindamellett a szentmise a keresztáldozat megújítása marad. A mi templomainkban is az. Az apostolok hatalma ránehezedik az Isten választottainak lelkére, erő szállja meg a Szentlélek fölkentjeit s a krisztusi felhatalmazás erejében megújul oltárainkon az utolsó vacsora csodája s megjelenik Krisztus. Az áldozat papja egy a választottak közül, a tizenkettő helyét a ma embere foglalja el, a termet templomok helyettesíti, — de Krisztus ugyanaz maradt, aki az első vacsorán volt, mielőtt szenvedett. Az ószövetségi bárányvacsora elköltésénél a szabály az volt, hogy úgy kellett a zsidóknak is körülállniok az áldozati bárányt s úgy kellett öltözködniük, mintha ők lennének azok, akik Egyiptom földjéről menekültek s velük kötött volna szövetséget az Úr. A szentmisét az hallgatja helyesen, aki úgy vesz részt benne, mintha ő is egy lenne a tizenkettő közül s vele kötné meg az Újszövetséget a szenvedések előtt álló Jézus Krisztus. Ugyanaz a Krisztus, ugyanaz az áldozat, ugyanaz a bárány-lakoma, ugyanaz a szövetség újul meg, amely az apostolok szeme láttára történt. Azért adta magát az Úr Jézus ebben a mindenkor időszerű szentségi formában, hogy minden kor emberének áldozata és eledele lehessen a világ végezetéig!