P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

AZ UTOLSÓ VACSORA SZENTMISÉJE. Szent Márk kitűnő lélektani érzékkel világít bele a Jeruzsálembe utoljára induló Mester lelkébe: „Űtban valának pedig Jeruzsálem felé és előttük mène Jézus, és álmélkodva, és félve követték Öt tanítványai". Szívet tépő kép: a távolban kéklő üres Golgotha s a feléje siető Űr. Siet a kereszt felé, lelke előtt fények gyúlnak ki a hegyen; siet, mint a vándor sötétben világító otthona ablaka felé. Nem remeg a lába, nem lassít, lélekzete erős, szíve dobbanása heves, szenvedélyes. Nem a félelem vagy az elszántság gyorsítja, űzi, hajtja, hanem a vágy. Óh, a vágy ... Milyen vágy fűt, óh Mester? Látomásaid vannak tán? Túl akarsz esni mennél hamarább azokon, amik Reád várnak? Nem értették tanítványai. A tizenkettő sok mindent nem értett még. Pedig már a város határán vannak s az Űr kiadta kettőnek a parancsot, hogy menjenek a városba. Ott találnak egy korsót vivő embert s kérdezzék meg tőle, hol az a terem, ahol a názáreti Mester számára elkészíthetik a húsvétet? Csak amikor mindent elkészítettek, vonaglik végig lelkükön a titkos sejtés remegő árnya. Az Űr fáradtan lepihen az asztalfőre s megszólal: „Vágyva vágytam a húsvéti lakomát megenni veletek, mielőtt szenvednék". Mielőtt szenvednék... A tanítványok érzik, hogy nagy dolognak kell történnie. A rettenetes, a kínos nap vigíliáján, a halál portájában, előrelátott kínok töviserdejében a Mesternek mi mindanivalója lehet? A tanítványok tágra nyílt szemekkel nézik az Urat. Ö azonban magába merülve áll. Senki sem meri szólítani. Halkan, de nyomatékkal kezdi meg a hús-