P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

mes Fiú a Jordán partjától kezdve mindjobban meghódítja az Isten szívét, a keresztfán kileheli lelkével az engesztelő áldozat mennyei illatát. Most érzi az Űr az illatot és megengesztelődik. Az én áldozatom is mindjárt más, ha Krisztus viszi az Űr trónjához. Kenyerem s borom Krisztussá válik, s így biztosan örül áldozatomnak is, nekem is az Isten. Nekem... mert hisz én vagyok a fontos, én akarom önátadásomat kedvessé tenni Isten előtt, én akarom liturgiámban kifejezésre hozni, hogy az Istené vagyok! Micsoda megnyugvással imádkozhatjuk most már az Egyház imáit: bemutatjuk az Isten szent Fölségének ajándékainkból és adományainkból ezt a tiszta áldozatot, szent áldozatot, szeplőtelen áldozatot, az örök élet Kenyerét és az örök üdvösség Kelyhét. Kegyesebben fogadja az Űr, mint Ábel ajándékait, Ábrahám és Melkizedek áldozatát. Most már arra kérjük szent fölségét, hogy vitesse föl ezt az áldozatot szent angyala keze által mennyei oltárára ... Mi történt tehát? A szentmise felajánló részében s a következőkben céltudatosan haladó cselekményben kifejezésre juttattam azt a gondolatot, hogy az Egyház áldozó kezével felajánlom a kenyér és bor engem s az Egyházat jelképező adományát Isten számára; kértem, hogy Isten szentelje meg azt s változtassa át neki egyedül igazán kedves és hozzá egyedül méltó adománnyá. Ez a kérés valósul meg az átlényegülésben, amely a végleges és igazi tárgynak, magának Krisztusnak megjelenése s egyben Isten előtt való bemutatása. Áldozatunk azonban még nem teljes. Odaadtuk magunkat Istennek, cserébe azonban azt várjuk, hogy az Isten is legyen a miénk. Öt kerestük odaadásunkkal s azt óhajtjuk, Vele egyek legyünk. Az áldozat nemcsak a mi művünk, hanem Istené is. Nemcsak a mi hódolatunk és Isten-tiszteletünk, hanem megszentelődésünk, boldogulásunk is, vagyis élő vonatkozásba akarunk lépni nemcsak a teremtő ősokkal, hanem a feljesztő végcéllal is.