P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

Ő mennyei udvarának színe előtt az emberi lélek legszebb, legszentebb, legemberibb és legkomolyabb játékát. A teremtményektől mindenestül visszavonulunk, önmagunktól is, s magunkat, sőt egyáltalán mindent Istennek adunk áldozatul az ő életközösségébe való felvétel vágyával és reményében. De hová, merre menjünk vágyunkkal...? Már hozzászoktunk, hogy Krisztust és Egyházát keressük fel. Belopakodunk az utolsó vacsora termébe. Nagy dolgok történnek itt. Krisztus kenyeret és bort vesz a kezébe, szemét az égre emeli, felajánlja az Űiszövetség áldozatára szánt első adományt, hogy aztán . testévé és vérévé változtassa át. Az Egyház ehhez a Krisztushoz jár iskolába. Ellesi Krisztus égbe néző tekintetét, a kenyeret s a kelyhet magasba emelő, Istennek felajánló mozdulatait. Ügy tett, ahogy Krisztusnál látta, összegyűjti híveit, magasra emeli a bennünket jelképező áldozati adományt, égre emeli tekintetét s remegő ajakkal kezdi el felajánló imáját: „Fogadd el, szentséges Atyánk, mindenható, örök Isten, ezt a szeplőtelen ostyát, amelyet én, méltatlan szolgád, neked, élő és igaz Istennek felajánlok megszámlálhatatlan bűnömért, megbántásomért és hanyagságomért. Fölajánlom az itt jelenlevőkért, úgyszintén minden hívőért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre legyen az örök életben. Amen". Ezzel megkezdődik áldozatban morzsolódó lelkünk önátadásának, hevülésének drámai szemléltetése. Kelyhet fog, s borral és egy csepp vízzel tölti meg. Isten után vágyott szívünk, az Isten-közösség vágya égette, hát ezt a cselekményt használta fel vágya kifejezésére. Az isteni és emberi természet egységét Krisztusban, majd Krisztusnak és az Egyháznak, ennek a földön hagyott szeplőtelen jegyesnek viszonyát akarta vele jelezni. Ahogy ők egyek, úgy legyek én is, az Egyház áldozó tagja részesévé az isteni életnek kegyelemben, szeretetben és szentségben. Ügy forrjak Krisztushoz, mint a tag a főhöz,