P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

A MISZTIKUS KRISZTUS ÁLDOZATA. — Istené vagyok! — Ezt hirdeti gyarló teremtmény voltom, mely léte minden mozzanatában, kezdetében és végében Istenhez van láncolva. Ezt vallja lelkem. Öseredeti igénye az Isten. Felé törtet életem, Érte dobban a szívem, Öt hívogatja imára nyíló aj- R kam, éhezi üres szívem, az Ö közösségébe kívánkozik szegény Ínséges életem. Ezt hirdeti hitem, amikor felé irányítja létem; reményem, amikor rászegzi bízó tekintetem; szeretetem, amely fellángol s szenvedélyes vággyal kapaszkodik a Végtelenbe, a szeretetre legméltóbba, a legnagyobb Jóságba s Gazdagságba, a nyugalom s a béke édes otthonába. Ez a tudat megnyugtat az élet ezer csapása közt, mert gondom viselője, sorsom osztogatója a mennyei Atya. Ezt fejezi ki hódolatom, önátadásom, megalázódásom, imádásom, hálám, tartozásom. Ezt kiáltja mulandó létem, tehetetlenségem, az élet utain el-elbukdácsoló esékenységem, szenvedésem, örömöm. És valami belső erő vesz üldözőbe, hogy ennek a tudatnak kifejezést is adjak. Mindig kereste az ember a kifejezési módját ennek a hitnek. S mit tett? A vágy tüzeket gyújt bele a történelem évezredeibe. Az önátadó lelkület nagyhatású és drámai kifejezést keres. Ahogy a gondolat szóban akar elhangzani, a művészi látás anyagban megtestesülni, a terv megvalósulni testben, úgy kell kifejezésre jutnia a nagy vallomásnak: Istené vagyok! S meggyúlnak a tüzek. Áldozati tüzek ezek. Szertartások alakítják az érzést. Az Isten iránti odaadás áhítatával átitatott lélek látható tárgyon és látható módon szent lendülettel eljátsza Istennek és az