P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

csodálkozunk, hogy az égi dicsőségében élő s uralkodó Jézus ilyen körülmények közt akar köztünk lenni. Itt az Egyház, a pap, a templom, a feldíszített oltár, az aranyos kehely, a csillogó szentségtartó, a kerek és fehér ostya, a csend, az elhagyatottság, a magány, a tömjénillat az Űr Jézus környezete. Ezeket a szavakat nem lehet máshol említeni, csak az Oltáriszentségben jelenlevő Űr közelében. S ez a környezet ne legyen lélektelen. Lelket kell bele vinni! Itt beszél a kenyér színe, a bor tüze, a helyhek aranya, a mécsek és gyertyák fénye, a szertartások liturgikus mozzanatai, az édes csengetyű .. . Ez az Űr Jézusnak, az Oltáriszentségben köztünk levő Krisztusnak földi s emberi udvartartása, a mi pompánk s szolgálatunk az Űr számára. Erről beszél a gazdag barokk templom minden lendületes vonala. Mintha felmarkolná az embert lendületével s az Űr Jézushoz ragadná. Mozog s hív itt minden kis angyal és szent, minden faragás és ecsetvonás. Vagy a mai egyszerű vonalakkal díszített templomban, ahová betér a ma fáradt, ideges embere, s örül, ha végre valahol megpihenhet s egyenesen az Isten szemébe nézhet. Nem kell neki sok lendítés. Eleget rúgott rajta az élet. Hála Istennek, hogy félrerúgta egy alacsony, toronytalan, egyszerű s mégis ízléses szükségkápolnába. Assziszi Szent Ferenc Atya szemében volt ily szent minden, ami a templomhoz és az Eucharisztiához tartozott. Nála nem üres szókincs az Eucharisztia körül lelkendező liturgia és művészet, hanem lélekkel telített megilletődöttség. Azért tudott templomot söpörni, ostyát sütni; azért kérte testvéreit, hogy a szentmiséhez tartozó szövegéket tiszteletben tartsák s illő helyre tegyék; ezért akarja jobban tisztelni a papot, mint az angyalt. Ha a templomba betért, ígv imádkozott: „Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, itt és minden templomodban, amely az egész