P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

S amikor Äcház nem akart jelt választani, maga az tJr ád jelet a Messiásról: „Íme egy szűz méhében jogán és fiat szül, és neve Emmánuelnek — Istenvelünk-nek — fog hivatni(Iz. 7, 14.). A versek pedig örömtől áradozva énekelnek s hivogatnak: „Ki a kerubok fölött ülsz, jelenj meg, és jöjj! Nyissátok fel, fejedelmek, kapuitokat, s emelkedjetek, nyíljatok meg örök kapuk, mert bevonul a dicsőség királya! Íme az Űr jön, s az összes szentjei vele; nagy világosság leszen azon a napon". (Intr. Dom. III.Adv.) Ha Izaiás képeit látjuk, nem csodálkozunk azon, hogy elfelejtjük az elmúlt két hét bűnbánó dallamait, s örömben törünk ki. Hiszen közel van az Ür! A liturgikus év csakugyan meg is hozza a szent karácsonyt, s odaállít a rozoga betlehemi barlang jászolykája elé. Már tudunk róla, az El jövendőről mindent, — csak azt várjuk, hogy beletekinthessünk a Kisded ragyogó két szemébe, s örüljünk neki. Már biztosan tudjuk, hogy közel van, s ragyogó arccal várjuk a felénk siető Istent, s kiáltjuk eléje: jöjj, és ne késsél! De örülnünk kell azért is, mert ez a Krisztus nemcsak az egyházi évben, az ünnepek során, hanem valósággal is jön. A liturgia u. i. nem jelkép, nem isteni színjáték, nem látványosság csupán, hanem valóság, cselekmény, tény. Akit az Egyház hív, azt valósággal is várja. Az Egyház átéli az adventet a maga valóságában, s tényleg várja a Krisztust. Tudja, hogy Krisztus eljött már, de azt is tudja, hogy nem jött el mindenki számára, oly értelemben, hogy még sokan nem ismerik, s ha ismerik is, kevesen követik. Az Isten országa még nem épült fel egész életünkben. Az Isten országa még mindig jön, s eljövendőben van egész életünkben. Harcot vív az ember gyarló természetével, s egy életen keresztül építi, s ha leromboltuk, újraépíti benne az ő országát. Egy élet is rövid ahhoz, hogy tökéletesen kialakítsa bennünk Krisztust. Kell tehát várnunk a Krisztust! Nem az ószövetségi várakozás emléke tehát advent liturgiája,