P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

amelyen a kegyelet és a népszeretet leggyengédebb érzésével járhatunk csak. Nem szabad megmosolyognunk semmit. Nem szimatolhatunk babonát, műveletlenséget, tudatlanságot ott, ahol az Egyház lelke borul rá a néplélek sajátos világára és szenteli meg ezt a lélek-templomot. Nem nézhetjük le a nép imádkozó lelkének stílusát, nyelvét, gondolatait, szertartásos szokásait, énekeit, áhítatának magaszülte szimbo* lizmusát. Szent ez a hely! — írhatjuk a nép lelki világának portáléjára is. Az Egyház csodálatos érzékkel fonódott bele ebbe a népi lélekbe. Nem törődött azzal, észreveszik-e munkáját, kellőképen méltatják-e, divattá vált-e a népi gondolat hangoztatása, becsülik-e ezért „urak" és racionalista felfújtak, fintorítanak-e népietlen nevelésű és kifinomodott ízlésű városiak a népi vallásosság megnyilatkozásain. Az Egyház mindig a népé volt. S volt idő, amikor csak a népé volt igazában. Gondoljunk egy emberöltővel korábbra. Az Egyház vállalta az öreganyókás, a parasztos, a bundaszagú vallásosság megalázó hangon hirdetett jelzőjét, s ugyanakkor a bíráló „uri" osztályt nem láttuk templomainkban, s az értelmiséget valósággal térítenünk kellett, több évtizedes misszionálással Istenhez vezetnünk és a vallásos élethez szoktatnunk. S az Egyház mégis élt. Mégpedig ott, ahol legfrissebb és legerősebb az élet: a nép szívében és áhítatában. Ha ennek a népi vallásosságnak lélekrajzát akarjuk nyújtani, kultikus jellegében, búcsújáró kedvében és népszokásainak teremtő művészetében kell megbélyegeznünk. 1. Kultikus vagy gyakorlati vallásosság. A lélek vallásos életének két típusa az elméleti és a gyakorlati, az elmélyedő és az átélő, a szemlélődő és a cselekvő lelkület. A népi vallásosság a második csoportba tartozik. Nincs ú. n. dogmatikus hite. Sem képzettsége, sem érdeklődése nem viszi a hit titkainak fogalmi elemzésére, elméleti feldolgozására, inkább di-