P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

dult a maga lelki világába, s építette ki a lelki útakat s távlatokat a vallási élet igényei szerint. Isten és a lélek bensőséges egymásra-találása itt a cél. Margit az imádság szentje. Az Istenbe-merülésé, a lélekbenézésé, a világtól való elszakadásé. A Margit-legendák lélektana a legnagyobb imádkozok egyikének az egyéniségébe nyit bele. Szinte elgondolni is nehéz: Margit minden rendelkezésére álló időt imádságban és siralmakban tölt. ,,Vala e szent szűznek nagy ájtatossága imádságra, mert áll vala a karban siralmakkal, nagy imádságokban". Tehát a lélek vitte a főszerepet s foglalta le maradék nélkül ezt a rövidke életet. Hogy aztán a test s a külsőségek, a ruházat, a munkatér itt nem sokat válogatott, az természetes. Csak így érthető, hogy királyleány létére a legócskább ruhában járt, a legalacsonyabb szolgálatokat végezte, hihetetlen önsanyargatásokat gyakorolt s társai között, az utolsónak tekintette magát. Sírt, ha királyleánynak mondták s csúfolódásnak vette, ha a szolgalelkű előkelőségek leányai tisztelettel vették körül. Mennyire a lelken van a súly! Ö az Isten margarétája: csak Istennek nyílik meg a virág tányérja, s összehúzódnak a szirmok, ha sötétség tolakszik a lélek útjába. Az Isten szeretetének sugárzatában, a kegyelemben úszik. Egy más világ behatásait veszi, éli s élvezi. Ebben a természetfeletti vonzásban van otthon, s amikor a földre kényszerül, kilép otthonából és sivár idegenbe kerül. Csak így értjük meg nagy ima-szomját, amely gyermekkora óta kíséri s olthatatlanul ég a fátyolos apáca lelkében is. Az ima a mennyországgal s az Isten életével kapcsolja össze az embert. Margit rabja volt ezeknek a találkozásoknak. Az Isten rabja. A világ mindig balgaságnak s szellemi szegénységnek bélyegezte az életnek ezt a felfogását. Pedig Margit találta el az igazságot. Levonta az evangéliumi mondás következményét: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja!"