P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

van a szentírás: megmentett s szent hívással meghívott minket, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az ő saját elhatározása és azon kegyelme folytán, amely örök idők előtt adatott nekünk Krisztus Jézusban (I. Tim. 1, 9.). Ellene van Szent Ágoston is: nem azért választott, mert a jövőben ilyeneknek ismert (de praed. sanct.). Végül az ész is kifogást emel: az Isten u. i. előbb akarja a célt, mint a hozzá vezető eszközöket; előbb a dicsőséget, mint az érdemeket. A másik vélemény Duns Scotusé és a skotistáké (Pelbárt ezeket nevezi meg): a dicsőségre való rendelésben az érdemek egyáltalában nem jönnek tekintetbe, az elvetésnél azonban az érdemetlenség ad valamelyes alapot az eltaszításra. A dicsőségre való rendelés az érdemektől független. Az Istenen áll, hogy valakivel jót tegyen. Ahogy ingyen adta a létet, éppúgy tehet róla, hogy az az élet jó és a dicsőségre érdemes legyen. Ha nem így lenne, előállna az a fonák helyzet, hogy a teremtmény korlátozná az előrerendelő tevékenységet, a dicsőség pedig elvesztené ingyenességét s Isten az igazság alapján köteles lenne az érdemeket örök boldogsággal jutalmazni.

3

2 — Nem így áll azonban a dolog az elkárhozottaknál. Igaz, okról itt sincs szó, bizonyos alapnak azonban kell lenni. Isten u. i. inkább hajlik az irgalmazásra, mint a büntetésre. A Szentírás szerint a bűnöket a harmadik és negyedik nemzetségig bünteti, irgalmát ellenben ezer és ezer nemzedékkel érezteti (Exod. 20, 6.). Aztán kegyetlen és igazságtalan is lenne az a bíró, aki minden alap nélkül kárhoztatna valakit. Már pedig a dicsőségtől való megfosztás a kárhozatra vezet. Végül csak bűnt követ bűnhődés. Ha Isten másként tenne, ha nem is lenne igazságtalan, mindenesetre nagy homályt vonna a maga igazságosságára.

3

3 Az isteni elhatározások is más sorrendben követik egymást a dicsőségre való rendelésnél és máskép az elvetésnél. Az előrerendelésnél Isten előbb akarja 8

2 Ros., I. Praedestinatio § 19. 3

3 Ibid., § 20.