P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül

vallási értelemben beszélve — még Dante remekénél is hatalmasabban domborítja ki az élet természettfölötii fogalmát, azonban nem éri el az isteninek az emberivel való fenséges kiegyenlítését, amely annyira sajátosan nagy ajándéka Szent Ferencnek. Vergődik, közli gyötrődését azzal, aki bántja. Ránézve a Szűzanya, az evangéliumnak ez a hallgatag, isteni nője, aki „mozdulatlanul" látott „egy ilyen fiat a kereszten meghalni", szegény görcsösen siránkozó anyává lesz. De menynyire kitűnik ferences vonása épp a fájdalomnak ezzel az azonosításával ! Azonban nemcsak a fájdalomban, hanem minden emberi érzésben ilyen ő. Jacopone a paradicsomi Asszonynak és a Stabat Maternek (Álla a Keserves Anya) költője. Egyrészt tehát felidézi a szórakozott keresztény előtt a Golgota szívettépő szomorújátékát, másrészt Mária anyaságának is költője. Ebben aztán mindenki másnál merészebb. Veggiamo il bamino Gambettare nel fieno E le braccia scoperte Porgeread ella in seno Et essa ricopre El meglio che puo almeno, Mettendoli la poppá Entro la sua bocchina.

1) Az a kép, amely Jacoponenál művészi elképzeléssé válik, a ferencesek között az elmélkedő imának szokásos formája volt; ő verses költeménnyé tette azt. Egyéb kisebb elmélkedő műveket is írt még (első példa ebben Szent Bonaventura a Kisded Jézus öt ünnepéről szóló könyvével). Ilyen például a híres Meditationes vitae Christi, amelyben az evangélium rövid igéi feltárják bensőséges valóságukat. A vidék benépesedik, a személyek megelevenednek, az elbeszélések cselekménnyé válnak, a szenvedéstörténet lapjai a ferences zokogás hatásaképp kipirosodnak, mint a megalvadt vérrel beivakodot száraz szivacs, amely a forró könnyek fürösztése közben a vértől újra csurog. Nyelvünkön így adható vissza: Látjuk a kisdedet — amint a szénán fekszik — mezítelen karjait annak ölébe nyújtva — és ő befödözi — amenynyire tudja — emlőit szájacskájába bocsátva.