P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

XIV. A REND BELSŐ MEGOSZLÁSA. Szent Ferenc midőn elhatározta, hogy követi az evangéliumot, nem gondolt arra, hogy ez egyszerű és nehéz szándéka a lelkiismeretekben forradalmat idéz elő. Az emberek köréje, mint valami élő csoda köré történő csoportosulása váratlan, talán csak ifjúságának álmaiban megsejtett tény volt, de amelyre, megtérése utáni alázatosságában nem számított. Rendtársainak szaporodása regula után kiabált. Szent Ferenc azonban tétovázott. Ott van az evangéliumi Bárki, aki betűszerint — sine glossa — vette az evangéliumi tanácsokat, szerinte Kisebb Testvérré lehetett. Mikor elhatározta, hogy kibővíti a regulát, szigorúan ragaszkodott a Mester szavaihoz, ezért folytonosan idézte, és Vele fedezte önmagát, mintha sajátjából semmit sem mert volna törvényhozásában felhozni. Ezért van, hogy kevés parancsot ad, nélkülöz minden formaságot, egészen belső fegyelmet lehel, meghagyja a magyarázási szabadságot, amely annak a nagyrabecsülésnek felel meg, amelyet Szentünk mindenegyes egyén iránt mutatott. Azonkívül nem tűzött ki magának más szerzetesrendek alapítói szerint valamely meghatározott, előnyös munkateret. Élni az evangélium szerint és azt hirdetni inkább példával, mint szóval — ime az ő egész célkitűzése. Ezalatt a testvérek megsokszorozódtak, az apostoli élet sugara mindig tovább hatott. Szent Ferenc a szeretet ama erőhatásával, amely semminek mondotta a már megtörténtet és mindennek a magával-törődést — igyekezett rendjét mindig jobban kiterjeszteni Umbriától Itáliáig, Európáig, Marokkón át Afrikáig. Palesztinán keresztül Ázsiáig. E világtevékenység terjedésével új kötelességek keletkeztek, mint például a tudomány ápolása. Uj feladatok álltak elő, mint az állandó és közös lakás. Szent Ferenc ezek kife-