P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

szegénység megőrzi őt és a szerencsétlenséggel szemben szilárddá teszi. Az ember azonban nem menekülhet meg a fájdalomtól, még akkor sem, ha elkerüli is mindazt, ami egyenesen felelősségéből származik. Amint Szent Ferencet betegség sújtotta, amint maguk a sebhelyek a kínok folytonos forrását képezték, amint legbensejében sebesítette meg, hogy övéi nem értik meg és az ő szeretett szegénységét megsértik, éppígy a ferences is tud megsebezhetőségéről testi és lelki fájdalmában és azt úgy veszi, mint szükséges eszközt a tisztulásra és kérésre. Elfogadja, de el is viseli; annál inkább elviseli, mennél inkább jó az, mivel az erény finomítja az értelmet és az idegeket végtelen gyengéd, túlfínom rezgésbe hozza. A „szegény úrnők" sírása Szent Ferenc teteme felett (soha lovagnak ilyen nemes kisérete nem volt), Sienai Szent Bernardin siralma útitársa halálán, Porto Mauriziói Szent Lénárd elájulása, amikor az ő hűséges fra Diegojának végét megtudta, azt világítják meg, hogy az érzékenység finomsága mennyire legyőzi a könynyek szemérmetességét még a nagy lelkekben is. Az ő sírásuk az emberiség nagyrabecsülésének szól és megvigasztalja a gyengéket; a ferences azonban nem ijed meg a fájdalomtól, mivel szereti azt. Az alvernai szeptember reggelétől, amelyen Assziszi Ferenc Jézus Krisztushoz azt a két legszenvedélyesebb kérést intézte, amelyet egyáltalában szent még soha nem intézett hozzá: «Éreztesd velem lelkemben és testemben kínszenvedésed fájdalmát; éreztesd szívemben emberek iránti szeretetedet", attól kezdve minden ferencesnek előnybe részesített elmélkedése a kereszt. A ferences szeme azon az egyoldalú könyvön ébredezik és csüng, amely a Megfeszített, ezt a mintát nyomja bele szívébe és meg kell győződnünk arról, hogy ha azt akarjuk, hogy egész napunk istenes legyen, akkor akaratunkat Isten akaratához kell szegeznünk, hajlíthatatlannak kell lennie, mint a kereszt, üdvhozónak, mint a kereszt; estére pedig még egyszer meg kell néznie magát, mint tükörben, abban a könyvben, vájjon jól másolta-e le; és elaludni feszülettel a szívén, mint egyetlen üdvünkkel, remélve, hogy a halál álma felett ez az egyetlen barátunk fog őrködni, aki nem fél bennünket a ravatalra elkísérni: ez a ferencesség. A fizikai vagy erkölcsi fájda-