P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

lom soha nem akadályozza a munkát avagy az éneket. Mint Szent Ferenc Alverna után, éppígy a ferences egy-egy próba után tovább imádkozik, szeret, dolgozik, énekel. A sebhelyeket senki se vegye észre, mint csak azok, akik elől nem lehet elrejteni. A fájdalom Istennek ajándéka, tiszteletnek jelvénye, amelyet ő örömmel visel és büszkeséggel hordoz, mert ez az egyetlen jó, amellyel dicsekedhetik. Mennél jobban átszegezettnek érzi magát, annyira, hogy nincs már egy természetes szabad mozdulata sem, a ferences annál jobban örvendezik, mennél jobbán fáj szívének sebe, annál jobban énekel; mennél inkább körülzárják gondolatát a tövisek, annál hálásabb Istennek és akkor kezdi reményleni, hogy ér valamit az ő szemei előtt, amikor az embereknek nem szolgál többé. Az öregség az élet természetes kálváriája, amely csak a fájdalom iránti érzékenységet és a kötelesség iránti erőket hagyja meg: a ferences azonban nem öregszik meg, sőt mindennap újraszületik attól a vágytól, hogy Istenért többet és jobban cselekedhessék, úgy fontolva meg ezt az életet, mint a másiknak előestéjét, amelynek csak „szeretet és fény a határa". Az örvendezés a ferencesek számára parancs és pedig könnyen teljesíthető parancs, amely életfelfogásukból származik. A haszontalan vágyakat kiküszöbölni és sajátos hivatásuknak megfelelő munkásságban működni, amely annyira összeálló és gyors legyen, hogy ne engedjen réseket képzelgésekre és érzelgősségekre; mindig az országúton haladni a nap felé, kevéssel megelégedni és mindennek örülni, napról-napra a szabadító szegénységben élni, úgy várni a fájdalmat, mint barátot, féltékenyen szeretni azt, mint a kiválasztottság jelét, Istenben bízni és mindig akaratát akarni — mindez megteremti azt a kedélyállapotot, amelynek neve örvendezés. Nem mondhatnánk azonban ferencesnek, ha hiányoznának belőle lényeges elemei: a szeretet és szegénység, a közvetlenség és tevékenység; ha nem fűzné egy vonalba az ideiglenest és örökkévalót átkarolva a mindenséget, amely vonal egyszerű és végtelen, mint a kör, amelynek központja Isten. A fiatal Dante így fogta fel a ferences szeretetet és így is van. Ez a szeretet, midőn vezérli a tökéletes örvendezésül neki adott lelkületet, törekszik az élet