P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

XIII. TÖKÉLETES ÖRVENDEZÉSE. Ez az örvendezés is kétféle árnyalatú: természetes és kegyelmi. A költő és cselekvő Szent Ferenc az öröm kettős forrását hordozta önmagában. Meglátta és élvezte a szépet. Tudott tenni és felejteni. Vonzzák és vigasztalják nagy és kicsiny dolgok egyaránt, mivel ezek az élet bámulatos megnyilvánulásai, amelyekben megérzi Isten jóságát. így a sólyom felkelti, a fatücsök felelget neki, a pacsirták üdvözlik, a gerlék és verebek felvidítják. Az egész föld felelevenül és zöldéi előtte. A nap és csillagok, a tűz és a víz, a felhők és a szél elmélkedésre és dalra indítják, éppúgy, mint azok az erények, amelyeket tekintete észrevesz az emberek szívében. De ő nem az az ember, akit a szemlélődés megindulás nélkül hagyna. Ugyanaz a szeretet-szellem, amely felfedezi előtte az élet mélységes összhangját, arra is ösztökéli, hogy segítsen, vigasztaljon, adjon és különösen beszéljen arról az Istenről, aki minden teremtmény alkotója és atyja, ezért legfőbb óhaja: bár megismernék és szeretnék őt. Szent Ferenc a gondolat és cselekvés közé nem ékel be semmiféle tétovázást. Abba, amit a szeretet sugall neki, hogy megtegye, lelkét egészen beleviszi, eltávolítva magától a mult minden emlékét. így vetette le ruháját atyja előtt, így dobta el botját Porciunkulánál. Még a jövő sem foglalkoztatja, mert a világtól és az emberektől semmit sem vár. Teljesen szegénnyé lett. Isten karjaiba vetette magát és pedig akkora ráhagyatkozással, hogy még a másnapi borsó-eltevés is a bizalom hiányának tünt fel előtte. Számtalan csapdától szakította el magát, amelyek szívét a múlthoz és jövőhöz kötötték. Szent Ferenc a derű óceánján vitorlázik. De mégis szenved és akar szenvedni. Szenved a bűnbá-