P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

ÉRTELEM ÉS TUDÁS. Három század óta a gondolat azonosítani törekszik önmagát a léttel, mint az életnek bennmaradó szelleme és ennek tanulmányozása alkotja a bölcselet fő problémáját. Korunk azzal dicsekszik, hogy arra az öntudatra érkezett el, hogy élni annyit tesz, mint gondolkodni, gondolni annyi, mint tudni, tudni annyi, mint hinni saját gondolatunkba. így azután a régi hittől tartózkodhatott, amely „a remélt dolgok lényege és a nem látszónak tartalma" és így elzárkózhatik a vallástól, mint a világ felett álló Isten tiszteletétől s mint idegen törvénytől. A XVIII. századtól kezdve a tudományt először úgy fontolták meg, mint fényt, amely eloszlatja a tudatlanság és babona sötétségét, azután mint a szellem fejlődését, amely mennél többet tud, annál jobban kibontakozik s annál jobban megvalósítja az istenséget és maga előtt más Istent nem ismer. Giulio Salvadori, a szelíd keresztény költő mondotta, hogy az ősi kígyó büszkesége megmételyezi az egész modern gondolkozást. Ami e kárhoztatásból jórészben igaz, arról Szent Ferenc meginthetne bennünket: Nem volt-e igazam? Mert amidőn ő értékelte a teremtményeket és annyira szerette a szépet, hogy a művészet rinascimentoját kezdte meg, leginkább szembehelyezkedett a tudomány humanisztikus vallásával, amelynek káros következményeit előrelátta a hitre, éppúgy, mint valamely nemzet életére is. Mégis, ő a tudományosság nélküli Szegényke, rendelkezik azzal az értelemmel, amelynek kezében van a tudás mérgének hatástalanító titka. Tudás és szeretet. Volt időszak (Scientizmus), amelyben a ferencesek szégyelték megmondani, hogy Szent Ferenc nem szerette a tudo-