P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)
HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk
lésében, nagyon is klasszikus a kifejezésben, cafrang nélkülien egyszerű. így egy veszéllyel kell számolnunk. A gazdasági szorongás és a szegénység szigorú neveléséből származó összes zavarok felmerüléséből szóba jöhetne a régi, tiszteletreméltó és irigyelt mondás alakzata : az „én akarok", amelyet törvényesít az akarat elsőbbségét hirdető ferences elmélet. Lényege szerint ez az összes múlékony dolgoknak arisztokratikus megvetése és abban való tetszelgés, hogy az életet a legjobban leegyszerűsíti, amely alapjában véve azt a magányt és gőgöt jelenti, amely önmagának elegendő s elfelejthetné a szegénység természetfeletti célját és elvezetne a személyiség megszerzésének humanisztikus felfogására. A humanista és általában a bölcs ember akkor érzi magát szabadnak, amikor lelkiismereti békéje van és akkor mondhatja : „Gondoljon a világ, amit akar", „forduljon a szerencse kereke", „én jól vagyok, meg vagyok elégedve önmagammal". Ez nem a szabadságnak, hanem a mozdulatlanságnak állástfoglalása és ellenkezik a ferences állástfoglalással, amely önmegtagadással szerzi meg a személyiséget ; amely nem bízik lelkiismeretének tetszésében, hanem Istennek akar tetszeni, amely éppen azért mindig elégtelen önmagával és a szabadító békét Isten jóságában, nem pedig a magáéban találja meg. A dolgokról való lemondás a ferences szegénységnek első foka, az önmagáról való lemondás pedig a második. Az első előkészít a másodikra, a szegénység az alázatosságra, az „enyémtől" való elszakadás az „éntől" váó elszakadásra. Szabadság az alázatosságban. Szent Ferenc előtt az alázatosság nem saját semmisége feletti elmélkedésben áll, sem pedig eme semmiségről vallott meggyőződésben. A ferences alázatosság a megvetésre méltó lét bizonyosságának ténybe öntése, amely önmaga és Isten megfontolásából származik. Azonban megvetettnek érezni magát az Örökkévaló előtt a cella csendjében és lelkiismeretében, megvetni önmagát hangosan a nyilvánosság előtt, elfogadni a lebecsüléseket, bizonyára érdemszerző cselekedetek.de mégsem olyan nehezek, mint az, amely kifejezetten abba az állapotba helyez-