P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

anthropocentrizmust és egoisztikus körré hajlítja. Erőssé teszi azonkívül az élő köteléket Krisztus titokzatos testével, a liturgiához való szeretettel és az apostolság elválaszthatatlan kötelezettségével. A ferences jámborság elfogadja a katona és a szerelmes lelki állapotát, amelyek a vallásosságnak két alapvető tulajdonságát képezik s amelyek megfelelnek két természetes törekvésnek: a vágyó és haragvó tehetségnek, amint Aquinoi Szent Tamás nevezte. A szeretet szelleme támadó szellem, mint Freud mondja (bocsánat a tiszteletlen hasonlatért, amely annál jobban mutatja Szent Tamás korszerűségét); és felveszi ezeket magába egyesítve a tevékeny és a szemlélődő életet, ez pedig megköveteli a katonás fegyelmet egyik részére, és a tüzes szárnyalást a másik részére. Napfényes lelkiség. A ferences lelkiség gazdag, mivel a legkülönfélébb törekvéseket karolja fel, és mégis a legegyszerűbb is. Nem más, mint az evangélium megvalósítása. Az evangélium egyik lapja éppúgy benn van, mint a másik; nemcsak Mária, hanem Márta is ; nemcsak a Mester, hanem a munkás is ; nemcsak a remete, hanem az apostolok is. Teljes evangélium az, az élet minden megnyilvánulásai szerint. Bensőségessége Szent Ferenc vernahegyi két kérdésében foglalható össze: „Ki vagy te? Ki vagyok én ?" Ezeket levezeti Szent Bonaventura a lelki életnek abban a mérvadó könyvében, amelynek címe: De triplici via". Elől van mint főtétel (propositio major) az Isten iránti csodálat, következik mint altétel (minor) önmagunk megfontolása, a következmény az imádás teljes felajánlása". Éppen mert egyszerű és gyakorlatias, vagy mindenki valóságához igazodó, azért a ferences tan szerint a lelki élet szabad. Nincs semmiféle előzetesen meghúzott útirány (itinerario), semmiféle megegyezéses begyakorlás, semmiféle zárt rendszer. Mértékadó szabályok egyesegyedül kinek kinek nagylelkűségéből adódnak. Ugyanez a szabadság észlelhető az Istennel kapcsolatos viszonylatokban is. A liturgikus ima áll első helyen, habár nem mindig közvetlenül. Az apostoli élet szükséglete és a lélek igényei szerint, gyakorolják mind a liturgikus