P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

veszti Isten gondolatával és akaratával, vagy a harmadik foknál, ha titokzatos elragadtatásokkal és önkívülettel ámítja magát. Aki teljesen eltávolodik a világtól és minden érzelmet kiirt szívéből, hogy olyan békében fűződjék Istenhez, amely közönbössé és az emberektől és azok dolgaitól szinte elszakítottá teszi, bizonyos, hogy kevésbbé van kitéve a kísértéseknek, mint az, akinek az a hivatása, hogy Istenhez a teremtményeken keresztül érjen el, uralkodva az érzelmeken anélkül, hogy azokat lerontaná, hogy annál nagyobb megértéssel szolgálja felebarátját. De az elmének Isten felé törtető bonaventurai kalauzolása nem tisztán értelmi működés. A ferences lépcső az imádság kiáltásával és a szív sóhajával kezdődik és a tisztító bűnbánattal kell felfeléhaladnia, továbbá a megszentelő erényekkel, a Megfeszített Jézus szemlélésével. A Megfeszítettet kell az elme központjában elhelyezni, mint valami mirrha-köteget, hogy a szeretetre vonzzon és sugalljon s az összes gondolatokat önként fájdalomra hangolja. Az Isten felé emelkedést kell hogy a bánat, a hála, az imádás, a Ielkiismeretkutatás és az alázatosság, továbbá Isten jótéteményeiről való elmélkedés és a remény, a Megváltó Krisztussal történő egyesülés és az ő szeretetében való el merülés kísérje. Olyan mozzanatok ezek, amelyek a hármas utat alkotják, a tisztító, megvilágosító és tökéletesítő utat, amelynek ugyancsak Szent Bonaventura a felülmúlhatatlan mestere. Krisztus Jézushoz törekvő hasonlósági vágy, a szegénység szelleme, a kereszt szeretete, az Eucharisztia keresése, amely támasztéka a lélek útján történő minden előhaladásnak, kiküszöbölik azt a veszedelmet, hogy valaki a titokzatos lépcsőzet első vagy második fokánál megálljon. A jelszó tehát : imádkozni, szentül cselekedni, szemlélődni. A kiindulás az Istenbe vetett hitből és visszaérkezés a működésen keresztül történik ; elindulás lelkiismeretünkből, ahol az Ige világossága fénylik, teljes igazsággal rávetni magát a tevékenységre, azután visszatérni lelkiismeretünkbe és beszédbe elegyedni a Mesterrel a szerzett tapasztalatról és elmélkedni, a szemlélődésben előbbre haladni, fölfelé, amint vágyódásunk követeli, amíg ö megengedi egészen a legmagasabb meglátásig. A Mester nem szab határokat; határokat csak mi szabunk. „Végy magadnak