P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

az alázatos és testvéri szellemhez, amely méltatlannak hiszi magát az Úr különleges társalgására és nekünk azt a kívánságot közvetíti: bárcsak mindenki részesülne az ő kegyelmében, amely megsokszorozódik, de nem osztódik meg, megsokszorozódik a szeretet egyenes arányában. A teremtésben szellemtestvéreknek, az angyali seregeknek, a mennyország udvarának a gondolkozásban mindig felidézett eszményi, de nem képzeleti jelenléte okozhat unalmat, mint bizonyos bölcselkedők részére kieszelt mese ; mégis ez komoly valóság, amely figyelmeztet, nehogy abba a csalódásba essünk, hogy egyedül vagyunk a szeretetben és szenvedésben, vagy hogy felsőbb módon kiváltságosak vagy megvilágosítottak vagyunk. Ha a Christocentrikus felfogás és egy egyetlen szervezethez tartozásról vallott meggyőződés nem marad az elméletek homályában, hanem bizonyossággá válik, ezzel növeli a mi szeretni vágyó képességünket, míg az irigység és féltékenység szenvedélyei eltünedeznek. Az az ismeretlen, aki mellettünk imádkozik, nemhogy untatna bennünket susogásával, hanem feléleszti a mi buzgóságunkat is ; a tömött templomok népének éneke, a helyett, hogy elszórakoztatna, inkább felemel bennünket ; minden közösben végzett imádság közelebb visz Istenhez és jobbakká tesz bennünket. A bűnösben megsiratjuk bűneinket, az igazban örvendezünk a jónak, amelyet nem sikerült elérnünk, minden emberhez azt mondhatjuk : olyan vagyok, mint amilyen te. Ebben a fölfogásban, amelyben a mindenség királya Krisztus eltűnik, elveszelődik a nyomorult én, hogy üdvözüljön az evangélium szerint. De ezzel együtt szorongatásaink, fájdalmaink oszladozni látszanak, vagy legalább elvesztik jelentőségüket és fontosságukat; mert csak a szenvedéssel bizonyosodik meg arról, hogy hasonlít a Megfeszítetthez, és a Gondviseléstől felajánlott kereszt elfogadásában tanúsított nagylelkűségtől függ az ő közreműködése a megváltáshoz való munkálkodásban. Elutasítani a kelyhet, rossz kedvvel fogadni azt, rimánkodni a miatt, annyit jelent, mint a vallott hitet abban a mozzanatban megtagadni; különösen a hit csak a fájdalomban ölt testet, életté csak a fájdalom kísértésében válik. így a Chri-