P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

imát azért is, mivel az szellemében együttes, nyilvános imádság, habár egyes esetben a számszerűség nem is áll rá és mivel az együttes imának meghallgatását ígérte az Úr Jézus. Aki pedig tud olvasni, akarja, hogy mondja a papi zsolozsmát; ő maga is szerkeszt egy ilyet Urunk szenvedéséről. Csak annak szükségét nem érzi, hogy templomi kórusban mondják, amint tették a régi szerzetesek, kik az Opus Deinek, az imának ünnepélyes végzésével szentelték meg a nap legnagyobb és legjobb részét. Istenhez való viszonyában Szent Ferenc tiszteli és csodálja a ceremóniáskodást, de nem kötelezi magát arra. Szereti az imát, de nem fűzi helyhez, még a templomhoz sem. Bárhol érje a zsolozsmának órája: barlangban, erdőben, az úton, kánikulában, esőben vagy hóban elvégzi imáit s ebben inkább hasonlít a remetékhez, mint a bencésekhez ; de különbözik a remetéktől is, mert nem vet magára keresztet és nem dugja be a fülét, mintha valami gonoszat hallana, ha a fatücsök vagy a fülemüle avagy a verébcsalád vele együtt énekel, sőt kórust alkot velük, mert örvend neki, hogy a mindenség összes hangjait megszólaltathatja, összegyűjtheti és azokból az istenségnek himnuszt énekelhet. Szent Ferenc személyes imádsága elsősorban dicséretből és hálaadásból áll. Többnyire nem eseng és nem siránkozik, hanem énekel, mint a napban úszó pacsirta, egy nótát ismételgetve és pedig a legfö'ségesebbet : Istent. Isten a bölcseség, Isten a szeretet, Isten a boldogság. Elmerül Isten végtelenségébe. Hálaadásra hívja az egész dicsőséges és küzdő Anyaszentegyházat, a szeráfoktól egészen a pólyás csecsemőkig, a régi prófétáktól a legalacsonyabbrendű élőkig, ezután az Úr szenvedéséről szóló hirtelen áradozással befejezi imáját, mint az első regula XXIII. fejezetéből kiviláglik. Majd tovább folytatja pacsirtadalát, teszi pedig ezt szenvedélyes kitartással, növekvő és nem ritkán dagályos érzelmességgel, amely mindig ugyanazt a nótát visszhangozza: Jó az Isten, ó mennyire jó, Isién a mi javunk, minden javunk, legfőbb javunk. Minthacsak attól félne, hogy az emberek nem hiszik el, habár erősítgetik is. Isten jóságában való hitét mással is közli, mivel annyira kézzelfoghatónak tartja, hogy az egész mindenség annak érzékelhető megerősítésére működik közre, minthacsak Isten önma-