P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

imát azért is, mivel az szellemében együttes, nyilvános imádság, habár egyes esetben a számszerűség nem is áll rá és mivel az együttes imának meghallgatását ígérte az Úr Jézus. Aki pedig tud olvasni, akarja, hogy mondja a papi zso­lozsmát; ő maga is szerkeszt egy ilyet Urunk szenvedéséről. Csak annak szükségét nem érzi, hogy templomi kórusban mondják, amint tették a régi szerzetesek, kik az Opus Deinek, az imának ünnepélyes végzésével szentelték meg a nap leg­nagyobb és legjobb részét. Istenhez való viszonyában Szent Ferenc tiszteli és csodálja a ceremóniáskodást, de nem kötelezi magát arra. Szereti az imát, de nem fűzi helyhez, még a tem­plomhoz sem. Bárhol érje a zsolozsmának órája: barlangban, erdőben, az úton, kánikulában, esőben vagy hóban elvégzi imáit s ebben inkább hasonlít a remetékhez, mint a bencések­hez ; de különbözik a remetéktől is, mert nem vet magára ke­resztet és nem dugja be a fülét, mintha valami gonoszat hallana, ha a fatücsök vagy a fülemüle avagy a verébcsalád vele együtt énekel, sőt kórust alkot velük, mert örvend neki, hogy a min­denség összes hangjait megszólaltathatja, összegyűjtheti és azokból az istenségnek himnuszt énekelhet. Szent Ferenc személyes imádsága elsősorban dicséretből és hálaadásból áll. Többnyire nem eseng és nem siránkozik, hanem énekel, mint a napban úszó pacsirta, egy nótát ismé­telgetve és pedig a legfö'ségesebbet : Istent. Isten a bölcseség, Isten a szeretet, Isten a boldogság. Elmerül Isten végtelensé­gébe. Hálaadásra hívja az egész dicsőséges és küzdő Anya­szentegyházat, a szeráfoktól egészen a pólyás csecsemőkig, a régi prófétáktól a legalacsonyabbrendű élőkig, ezután az Úr szenvedéséről szóló hirtelen áradozással befejezi imáját, mint az első regula XXIII. fejezetéből kiviláglik. Majd tovább foly­tatja pacsirtadalát, teszi pedig ezt szenvedélyes kitartással, nö­vekvő és nem ritkán dagályos érzelmességgel, amely mindig ugyanazt a nótát visszhangozza: Jó az Isten, ó mennyire jó, Isién a mi javunk, minden javunk, legfőbb javunk. Minthacsak attól félne, hogy az emberek nem hiszik el, habár erősítgetik is. Isten jóságában való hitét mással is közli, mivel annyira kézzelfoghatónak tartja, hogy az egész mindenség annak érzé­kelhető megerősítésére működik közre, minthacsak Isten önma-

Next

/
Thumbnails
Contents