P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

gát érzékelhetőleg kinyilatkoztatta és biztosította volna neki, hogy Ő a legjobb. De imája — azon a metafizikai biztosságon kívül, hogy Isten a legfőbb jó — még olyan alázatosságot is feltételez, amely úgy merül el Isten jóságában, mint a csepp az óceánban. Alázatossága és hódolata dicséretbe és imádatba olvad, innét pedig örömmé átváltozva tovább megy, mivelhogy a ferences öröm mindenekelőtt önmagának és önharagjának Isten nagyságában való elfelejtése, azután öröm és dicsőség, mivel szenvedhet Jézus Krisztusért. Az imádságok hangja, amelyeket Szent Ferenc diktált vagy leírt, csak örvendetes vagy bizakodó dicséret, azok azonban, amelyek őt a magányban sírással és sóhajtozással fölemelték és Isten-előtti önvizsgálatra, szívbeli töredelemre, Jézus Krisztus életének és különösen kínjainak megfontolására ösztönözték, amelyekbe utazása közben belemerülve keservesen szólítgatta az embereket az Ur szenvedésén való siránkozásra. De mindez Szent Ferenc imádkozásának csak külső kifejezése. A szemlélődésre való belső felemelkedése, a magányban tartott negyvennapos böjtjei, könnyeláztatott éjjelei, elragadtatásban töltött órái mindig megmaradnak titokban közte és Isten között. És maga az Isten az, nem pedig ő, aki szentjének imájáról a sebhelyek csodájával valamit kinyilvánít.