P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

gyors készséggel követi ezt a hangot, parancsolja bár San Damianonál a templom kijavítását, szólítsa bár Porciunkulánál az Ige hirdetésére, hívja bár szegénységre, vagy kérje tőle Alvernánál egész valóját, hogy neki adhassa Isten-önmagát érzékelhetőleg a sebhelyekkel. A szeretet, amely fölolvasztja, figyelmessé teszi Szent Ferencet arra, hogy megértse az isteni Lélek átvonulását, végtelenül hálás legyen minden ajándékáért, hogy mérték nélkül alázatos legyen, mivel az a szeretet élteti, amelynek nincs más vágya, minthogy a szeretetben megsemmisüljön. Az alázatosság miatt nem veszti el azt a biztonságérzetet, hogy Isten őt kiválóan szereti, sem ebből a szeretetből származó isteni örömöt, hanem föl éleszti benne azt a félelmet, hátha elveszti Őt önhibája miatt. Ezért Szent Ferenc utánozhatatlan nyiltszívűségében mondja az Úrnak : „Őrizd meg azt Te számomra, mivel én kincseid megrablója vagyok". Istennek ez a nagy szerelmese mélyen átérzi szeretetének szemérmes voltát, ezért óvja az emberek kíváncsiságától, még pedig annyira, hogy ő. aki oly becsületes és egyszerű volt, kisebb csalafintaságokhoz folyamodik, hogy a kegyelmet elrejthesse. így esténkint, hogy mindenki tudja, hangos hozzákészülődéssel lefekszik, de az éj csendjében, hogy senki észre ne vegye, lopva felkel. Mikor az imádságból lángoló tekintettel és magánkívüli lélekkel tér vissza, erősen küzd önmagával, hogy nyugodtan beszéljen és a többiek módjára részt vegyen a közös gyakorlatokon. Mikor Isten szeretete ellenállhatatlan módon nyilvánosan megszállja, arcát tenyerébe rejti, hogy észre ne vegyék elragadtatását, ámde közben csend keletkezik körülötte, mivel az Úr időzik nála. Isten maga is féltékeny szeretett teremtményével való viszonyára. Mikor ugyanis az assziszi püspök nagymerészen elhatározta, hogy az imádkozó Szent után cellájában leselkedjék, bénulással bűnhődik ott a küszöbön és ebben nincs mentségére püspöki méltósága sem.