P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

papság zsugoriságát és erkölcseit, kárhoztatták mindazokat, akik azok életmódja szerint éltek és így gyűlöletet hirdettek mindenfelé. Szent Ferenc e helyett legutolsónak tekinti önmagát az emberek között, megcsókolja a földet, amerre egy pap átmegy, legyen bár az a pap méltatlan, de mert Isten szolgája, szerinte — ez kijár neki. A bűnösöket elsősorban saját példájával és bűnbánó szellemével inti ; nem követeli másoktól a szentséget, senkit nem kárhoztat, hanem önmagát hibáztatja és javítgatja, mindenfelé pedig békét visz. Az eretnekek tagadásból tagadásba esve két végletbe torkolnak: hirdetik a vagyonelkobzást és a nemek kommunizmusát, Szent Ferenc ellenben tiszta szemmel tekint a teremtményekre, lemond róluk, de nem veti meg azokat. Kérlelhetetlen önmagával szemben, másokhoz az Egyház anyára valló engedékenységével nyúl. Az eretnekek feltételezték, hogy ők élnek evangéliumi életet, pedig csak felekezetieskedtek, telve a felekezetek gőgjének, kizárólagoskodásának, pártütésének minden hibáival. Mivel Szent Ferenc igazán teljesen evangéliumi férfiú volt, azért katolikus, apostoli és római is volt. Egyházhoz való teljes ragaszkodása két gyökérből táplálkozik : az egyik természetfeletti, a hit, alázatosság és engedelmesség, a másik gyökér természetszerinti. Erre nézve jó, ha megjegyezzük, hogy Szent Ferenc mint umbriai, alaptermészetében a föld, a munka, a rend, az Egyház szeretetével az ősitáliai vallásosságot is örökli, ami a latinoknak sajátossága és Vergiliusban találja meg egyik megszemélyesitőjét. Jámborságának ebből a természetes adottságából származtatható az a benne található egészen latin szükséglet, hogy gyakorlatias és tevékeny életben merüljön ki egyénisége.