P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül

saki vértanúitól egészen a kevés, megtévedt vagy hitehagyott alacsonyságáig, V. Sziksztus és Szent Paskál a magasak és mélyek történetében tevékenységükkel és imájukkal, hatalmukkal és bűnbánatukkal, a parancsoló és engedelmeskedő szeretettel hatnak, amint Szent Ferenc előre látta. A művészet, amely a megelőző három században a ferences jámborságtól vette és a ferences történelemnek adta a legegyszerűbb vonással a szépség műveiben az isteninek emberiesítő és az emberinek fölmagasztosító titkát, a legmélyebb és a legigazabb titkot, a XVI. században újabb sugalmazást követ. Assisi még árasztja fénysugarát, önti gondolatokban gazdag összhangját a régi sugalmazás, „amely a szemnek szívbeli édességet juttat" Raffaello festményén, de gyorsan utána a klasszicizmustól és a protestántizmustól megkínzott században egy másik ihletettség jut fölénybe : a remete-eszme. Ez az eszme késztette elvonulásra a kapucinusokat, a reformáltakat, a rekollektusokat, az alkantarinusokaí. A XVI. század utolsó éveiben ez az eszme azután a festőknek a komor barlangok félhomályában élő magányos Szent Ferencet mutatja, amint a Megfeszítettre tekint elmélkedve vagy koponyára meredve szemlélődik, egyenlőkép ennek az eszmének és a gyászos lelkű művészeknek hibájából festik ilyennek őt, azt a Szentet, aki a megfeszítettet lángoló szeráf alakjában látta és a halált nővérének tudta. Különben ez méltányos is volt. A Naphimnus Szent Ference sürgette a megújhodást; amint pedig az megtévedett, Szent Ferenc legszigorúbb ábrázatával, a Carcerihez és Sasso Spiccohoz illő arcával tért vissza. Pedig az ő szigorúsága szeretet.