P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül

gált és a klasszikus régiség nagyjai tiszteletreméltó szellemóriások voltak, ha bár az örök boldogságból ki is voltak zárva, mivel emberségükre a Teremtő vonása erősebben rányomódott. A kérdésre, van-e mód arra, hogy az aszkézist, amely gondolati következménye a másvilágnak, összeegyeztessük a nagyobbmérvű tevékenységgel, amely immamentiának (Isten világbani létezése) lehet előfeltétele, Dante ferences módra „Igennel" felel. Ez a mód pedig az élvezetről és a javak birtoklásáról való lemondás, e mellett megmaradunk a tevékenykedésben és a küzdelemben. Ez az értelme az Új verseknek (Nuove rime), amelyekből égig ható szeretet világlik ki ; ez az utolsó jelentése az Isteni Színjátéknak is. A lemondás Dante előtt, mint Szent Ferenc előtt is, nem azt jelenti, hogy a szeretetet, vagy a szenvedést kell megszüntetni, hanem a kín fölött való önuralmat és összes erőinek készenlétbe tartását jelenti. És mivel az őszinte lemondás nemcsak önmaga felett szerzi meg az uralmat, hanem a szeretett dolog eszményi birtoklása felett is, akkor kezdett Beatrice Dantei lény lenni, amidőn az ember lemondott a Porlinari leányról. Firenze az övé volt, vagyis belevitte életét a Színjátékba szándékosan, midőn Dante lemondott arról, hogy oda visszamenjen. A hazatérés utolsó, hiábavaló kísérletei után szíve a megadásba merülve, többé reményében le nem verve megtalálja az első menedéket és szállást, nemis annyira a nagy lombardi udvariasságban, mint inkább önmagában. Immár teljesen átadja magát az Igazságnak, az Igazságosságnak, az örök Hazának. Ez a tanítás, amelyet szándékosan kifejez költőnk, elsősorban az evangéliumban gyökeredzik, azután pedig a Naphimnus énekében. Akkor tanulta ezt meg Dante, amikor fiatal harmadik rendűként a Santa Croce ferenceseit látogatta meg. Abban a dicsérő énekben, valamint az Itinerariumban mélyítette el az Isten felé való felszállás tudományát. Ez képesítette arra, hogy mindentől megfossza magát, semmit meg ne vessen, amidőn élete alkonyán a ravennai ferences templomban enyhítette száműzetésének fáradalmát, ahol számára a szegénység eszméje csillapította más kenyerének keserűségét, így a sebhelyes Ferencnek misztikája a bonaventurai tan segítségével elvezette őt az érzéki valóságtól az értelmihez, az érzékfölöttihez a tisztulás, a megvilágosítás, az egyesülés lép-