A ferences világi rend (Budapest 1947)

Első rész. A Ferences Világi Rend rövid története

Dicsérjen a testi Halál, édes nénénk; rosszaknak: jaj; értünk is jő, hogy megtérnénk. Boldog, aki hozzád tért, benned hunyt el, kiben élt s ma is él még. Alkonyulóban volt már a nap s utolsó sugaraival megaranyozta Assziszi házait s Subasio völgyét. Ferenc, aki annyiszor megáldotta már fiait, édes szavakkal vigasztalta őket. És még most is oly élénk volt, annyi lelki ereje volt, hogy Dávid egyik zsoltárát kezdte el énekelni: „Voce mea ad Dominum clamavi, voce mea ad Dominum deprecatus sum." A testvérek térdre estek s könnyes szemmel csendesen kísérték szeretett Atyjuk utolsó imáját. Szavammal az Ürhoz kiáltok, Szavammal az Úrhoz könyörgök. Színe elé öntöm imádságomat, Feltárom előtte nyomorúságomat. Ha lelkem elcsügged bennem, Te ismered ösvényeimet. Ezen az úton, amelyen járok, Titkon tőrt vetettek nekem. Fürkészve tekintek jobbra, De nincs, ki velem gondolna! Nincs számomra menedék, Nem akad, ki életemmel törődnék. Hozzád kiáltok, Uram, Mondom: Te vagy az én bizodalmam, Osztályrészem az élőknek földén, Méltasd figyelemre könyörgésemet, Mert felette bágyadt lettem. Szabadíts meg üldözőimtől, Mert erősebbek nálam. Vezess ki a börtönből, Hogy dicsérjem nevedet; Várnak az igazak engem, Míg jót teszel velem. (141. zsoltár). Mikor az utolsó versszakhoz ért Isten dalos pacsirtája, örökre lezárult ezen a földön az ajka, hogy örökre megnyíljék az örökkévalóságban. És akkor az történt, hogy egy sereg kis pacsirta szomorúan a szegényes cella tetejére szállt és bánatos csicsergéssel vettek utolsó búcsút szeretett barátjuktól... Örökre él. Ez a jelenet Szent Ferenc szívének jellemző vonása. Hite, szeretete, szegénysége, alázatossága, engedelmessége