A ferences világi rend (Budapest 1947)

Első rész. A Ferences Világi Rend rövid története

s a szenvedések közepette hősies vidámsága: ez volt ő egész életében. Immár hét évszázada csodáljuk ezt a csodálatos jelenetet: a nagy Poverelló áhítatos tanítványai és barátai. 1226. október 3-ának estéjén halt meg s azóta is mindenki szereti, csodálja és tiszteli. És ebben nincs semmi rendkívüli. A szentek nem halnak meg, mert a halhatatlanság a részük, mint Krisztusé. De egyikük jobban benne van a keresztény nép lelkében aszerint, amint az isteni Mester életét hősiességükben megközelítették. S ha egy Szentről elmondhatjuk, hogy földi életében egészen hűen mintázta le az Ür Jézust, akkor Szent Ferencről igazán elmondhatjuk. Ismeretes, hogy Szent Ferencet „alter Christus"-nak, második Krisztusnak szokás nevezni. Ez a kifejezés a XIV. századból, Pisai Bertalan testvértől ered. Hatalmas munkája: „Szent Ferenc életének hasonlósága a mi Urunk Jézus Krisztuséval."

1 Ebben a művében használta először ezt a kifejezést és ez nem szónoki túlzás, hanem történeti valóság. Szigorúan tudományos nyelven beszélve, semmiféle összehasonlítást nem tehetünk a Kálvária Megfeszítettje s a Verna Megsebzettje között, mint ahogy egyik Szent sem jut el a teljes tökéletességre. Mégis történeti és lelki szempontból véve a dolgot, csodálatos a párhuzam az isteni Mester s annak egyik leghűségesebb tanítványa, az assziszi Szegényke között. Csodálatos hasonlatosság. A százados hagyományok szerint Assziszi Ferenc városának egyik istállójában, jászolyban született, mint az isteni Gyermek. Az ő bölcsőjénél is égi követek csodálatos énekeket énekeltek, hogy az újszülöttet megvédjék a pokol hatalmától s csodálatos jövőt jövendölnek neki. Gyermekkora után gondtalan és vidám volt az ifjúsága, hiszen Bernardom, vagy Bernardone Péter, a város leggazdagabb kereskedőinek egyike volt az atyja, anyja pedig francia származású, Pica de Bourlemont. Győzelmesen kerül ki abból a kétségbeesésből, amely betegsége alatt azután egészen kiforgatja. Isten szavának illetését követve, a düledező Egyház megjavítására siet. Szakít végérvényesen a világgal és annak hiúságaival s a Püspök lábánál mindent elhagy: még ruháit is atyjának adja oda s bár atyja kitagadja, Ferenc mégis boldog, mert most már tökéletesen az Evangéliumé és mennyei Atyjáé.