Balanyi György: Anima Franciscana (Budapest 1930)

Szent Ferenc és szent Domonkos

,95 a gránitszikla. Hiszen ismeretes, hogy csaknem egész szerzetesi élete abban telik el, hogy eszményei megmásíthatatlanságáért harcol. Az egyébként merő szeretetből, odaadó gyöngédségből és liraiságból szőtt ember, aki egyetlen nagy öleléssel szeretné keblére szorítani az egész világot, az eszményeiért folytatott küzdelemben akárhányszor félelmetes oroszlánná változik s haragjával megremegteti enyhítésekért esengő testvéreit. És ha az emberek meg a viszonyok nyomása alatt egyben és másban kénytelen is engedni, tulajdon személyére nézve csak annál szilárdabban ragaszkodik pályakezdő elhatározásaihoz. Hogy menynyire egyenes vonalúnak és törés nélkülinek érzi szerzetesi életét, arra klasszikus bizonyság végrendelete, melyet minden porcikájában a rivotortói boldog napok hangulata és nehézséget, akadályt nem ismerő szent hevülete leng át. Mintha az azóta elmúlt másfél évtized tömérdek küzdelme és szenvedése nyom nélkül suhant volna el a feje fölött. Ilyen egyéniségnél, ilyen lelki berendezés mellett idegen hatás szóba sem kerülhet. Egészen más e tekintetben szent Domonkos. Az ő hivatása nem villanásszerűen, hanem csak lassan, folytonos küzdelmekben érik ki. Éveken át harcban áll az eretnekekkel, a legkülönbözőbb viszonyokkal és emberekkel ismerkedik meg s ezen a réven tömérdek élettapasztalásra tesz szert. Amellett kiváló tudományos előképzettsége szélesebb horizontot nyit előtte és alkalmasabbá teszi lelkét a reázuhogó idegen benyomások tömegének befogadására. Az ő egyénisége tehát nem olyan zárt egész, mint szent Ferencé. A célokat nem kevésbbé világosan látja, de az eszközökre nézve, épen mert eszménye nem egyszerre,