Balanyi György: Anima Franciscana (Budapest 1930)

Szent Ferenc műve

48 beléje, hogy legalább a maga környezetében sohse boruljon felhőbe az arcok derűje. És ime ezen a téren is csodás eredmény kísérte fáradozását. A derűs vidámság evangéliuma Umbriából szétterjedt az egész keresztény világra s a komor ábrázatokon, hacsak rövid időre is, újra fölvillantotta a teljes boldogság és lelki harmónia mosolyát. De szent Ferenc hatása nem állott meg a vallásos élet fölfrissítésénél és a társadalmi fejlődés egészségesebb irányba terelésénél. Gazdag és inspirációkkal teljes egyénisége a lélek legegyénibb megnyilatkozásaira, a költészetre és a művészetre, főleg a képírásra is rányomta bélyegét. De ez nem is csoda. Hiszen a poverello ízig-vérig művészlélek volt, kinél minden szó, minden tett különleges egyéni színt nyert. Lelkében dalok zsongtak, melyek különösen az extatikus elragadtatás és a kínos szenvedés óráiban kívánkoztak ellenállhatatlan erővel ajkaira. Eredeti dalai közül ugyan csak a Naphimnusz maradt reánk, de ez is elegendő hatásának szemléltetésére. Az öröm és elragadtatás, hódolat és imádás érzéseitől túláradó lélek heve csapott ki e naiv szépségű énekben, hogy megindítója legyen az új vallásos lírának, mely hatalmas bensőségével és mélységével egyaránt megkap bennünket. De a poverello nemcsak költő, hanem művész is volt. Természetszemléletét utolérhetetlenül gyöngéd báj és megkapó plaszticitás jellemzi. Az ő szemében az élő és élettelen lények mind-mind a Teremtő nagyságának és jóságának gyönge visszfényei s kizárólag arra vannak szánva, hogy a maguk módja szerint magasztalják alkotójukat. Ennyiben tehát a teremtmények mind testvérei az embernek»