Erdős Ferenc - Kelemen Krisztián - Vitek Gábor: Vármegyeháza a bástya és a várfal helyén - Fejér Megyei Levéltár közleményei 28. (Székesfehérvár, 2002)
SZŐGYÉNY-MARICH LÁSZLÓ (K. K.)
A szabadságharc leverését, a megtorlást otthonában, zavartalan nyugalomban élte át. Szerepet csak egyszer szántak neki, amidőn Windisch-Grätz herceg 1849. január 5-én bevonult Pestre, és megbízta egy, a hajdani helytartótanácsra emlékeztető bizottmány, az ún. „ideiglenes polgári közigazgatás" vezetésével. A közigazgatás tényleges irányítása azonban a hadsereg hat teljhatalmú kerületi parancsnokára hárult, s nekik rendelte alá a megyékbe küldött császári biztosokat is. Windisch-Grätz kapcsolatban állt más konzervatív főurakkal is (Apponyi György, Dessewffy Emil), akik arra törekedtek, hogy Magyarország ne csak hadügyi, külügyi, hanem gazdasági tekintetben is olvadjon egybe a birodalommal, de belkormányzatát illetően rendelkezzen önállósággal. Apponyiék célja a szabadságharc alatt és azt követően is, az ország kormány rúdjának megszerzése volt. Ezt azonban az 1849 tavaszán fellángolt harcok egyelőre időszerűtlenné tették. A szabadságharc leverését követő, két esztendőn át tomboló megtorlás után Magyarországra tizenkét évnyi abszolutizmus nehezedett. Alkotmányos intézményeit megszűntették, területéről leválasztották Erdélyt és Horvátországot, s öt kerületre osztották. A nagyszámú titkosrendőr és csendőr feladata a „gyanúsak" kiszűrése, és az országos hangulat ellenőrzése volt. A hivatalos nyelv ismét a német lett. A megszállókkal együttműködő arisztokraták soraiból sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Ok 1850 folyamán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra, amelyben összegezték elképzeléseiket, céljaikat. Ebben elítélték a hazánk önkormányzatát biztosító 1848. évi törvényeket, szembehelyezkedtek az ország területi széttagolódásával, s Magyarországnak a birodalomhoz fűződő viszonyát a forradalom előtti alapra kívánták visszaállítani. Ezzel sok helyen egybecsengett gróf Szécsen Antal röpirata, amely szintén figyelmen kívül hagyta az 1848. évi alkotmányjogi vívmányokat. E két tervezetet - bár lojalitásuk kétségtelen volt - I. Ferenc József (1848-1916) mégis elutasította, a kiépülőben levő centralizációs rendszer bírálata miatt. Ebből a csalódott arisztokraták számára világossá vált, hogy az uralkodó nem óhajtja átengedni számukra a kormányradat, pedig joggal hihették, hogy addigi udvarhűségükkel már bizonyították rátermettségüket. Az 1851-ben felállított birodalmi tanács 1860-ban új tagokkal bővült, s ebben a testületben Szőgyény-Marich - aki annak megalakulásától tagja volt - első alelnök lett. Az uralkodó és Magyarország viszonyában bekövetkező „olvadás" első jele az 1860 októberében kiadott „alkotmány", amely lemondott az abszolutizmusról, felállította az 1848 előtti intézményeket, a kancelláriát, helytartótanácsot, amelyek vezetését Vay Miklós, Apponyi György, Szőgyény-Marich László kapták. Helyreállt a magyar országgyűlés is, a tényleges kormányzás azonban központi hatáskörben maradt. A diploma, majd az 1861. évi pátens kiadását (amely „alaptörvényként" tovább szűkítette Magyarország mozgásterét a létrehozandó államalakulatban) országos felzúdulás kísérte, erről többek között a ránk maradt, az uralkodóhoz intézett városi és vármegyei feliratok százai tanúskodnak. Amikor az önkényuralom időszaka utáni első Fejér megyei főispán, gróf Cziráky János közgyűlési megnyitóbeszédében (1860. december) arról beszélt, hogy „hazánk ködfedte láthatárán... keresztültört az alkotmányos élet reménysugara", még nem tudhatta, hogy az igazi „alkotmányos élet" eljövetele még éveket várat magára. A megyerendszer alapjainak kidolgozására 1860 első hónapjaiban a császár hű emberét, Szőgyény-Marichot személyesen kérte föl, s csakugyan az ő előterjesztése képezte a rendszer alapját. (Elképzelése szerint a vármegye élén a kormány által kinevezett „főnök" vagy
