gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Säo Paulo,a nagyvárosi élet

öcsémmel, hogy mi leszünk a tanúk. Elérkezett a kitűzött nap, és érthetően derűs hangulatban álltunk mindnyájan, hosszas várakozás után, az anyakönyvvezető elé. Nehezünkre esett komolynak maradni, mert apánk az egész ügyet, a hatóságok intelligenciáját és még sok egyebet állandóan magyar megjegyzésekkel fűszerezte, amelyen anyánk gondterhes pillantásai mit sem változtattak. Tervszerűen elhangzott az „igen" szó portugálul, csak a harangszó és a mi aláírásaink hiányoztak még. Ez utóbbi követelmény megtétele után az anyakönyvvezető egy pillantást vetett kézjegyeinkre és kijelentette, hogy azok érvénytelenek. E rejtély haladék nélküli megfejtését szóban kérvényeztük. Hosszú 1ère eresztve és számtalan paragrafusra hivatkozva kijelentette a „Roma locuta, causa finita est" meggyőződéssel, hogy X és Y (Papa és Mama) ma keltek egybe, tehát mi csak törvénytelen gyermekeik lehetünk, és ezért csak anyánk nevét viselhetjük. A Károlyi név használata általunk tehát egy paragrafusba ütköző kihágás, hacsak nem tudjuk az adoptáló okmányokat közjegyző által hitelesítve felmutatni. Az egész ügy váratlan fordulatot vett. A vidám hangulatot felváltotta az ingerült vita, és a terem kezdett megtelni számtalan házasodni akaróval, akik részben a mi, részben a hivatalnok pártjára állottak. A kétoldalú vita mind hevesebb lett, a zaj percről percre növekedett, amikor apám megjegyezte - hála Istennek magyarul -, hogy a Mindenható ereje végén lehetett, amikor ezt a fajt teremtette. A tisztviselő rám ordított, hogy „mit mond, mit mond", de válaszom a hangorkánban elveszett. Ez a szóbeli, jogi, szabadstílusú birkózás tovább folyt. Kár, hogy magnó nem volt kéznél... Az irodaszolga a lehető legjobb pillanatban hozta a „cafézinhot", a kis feketekávét, így a kedélyek lassan megnyugodtak, és a türelmetlenül várakozók unszolására végül is elfogadták aláírásunkat, csak hozzá kellett írnunk anyánk leánykori nevét is. Amikor 1947-ben megérkeztünk, az ország lakossága 48-50 millió fő volt, 1987-ben 135-140 millió. Säo Paulo akkor Budapest nagyságú volt, ma 12-13 milliós világváros. Az akkori életformát nem lehet a maival összehasonlítani. A telefon, a víz- és szennyvízhálózat, a közlekedés primitív és gyatra volt, de nem volt az a tülekedés, túlzsúfoltság, mint napjainkban. Rablások, betörések, gyilkosságok akkor is léteztek, de közbiztonság is. Nyugodtan lehetett éjjel egyedül hazasétálni, de 40 év elmúltával, a napi 15 bankrablás, a havonta többszáz gyilkosság, fegyveres betö-