gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Apám szökése

Felkapjuk a két puskát, és nézünk a harmadik felé. Semmi. Félig emelve, félig húzva, bevisszük őket a fák közé. Innét várjuk, hason fekve a harmadik »baratunk« visszaérkezését. Halljuk is már jönni. Kiabál, hogy is mondja, anyagcsere zavarai voltak és bélműködése túl fokozott. A magyar nyelv legvirágosabb és legkeresetlenebb szavaival közli ezt, szerinte társaival, a valóságban velünk. Ma is sajnálom, hogy a sötétség miatt nem láthattam pofáját, amikor odaért, ahol társait hagyta. Jobbra, balra nézve keresi, hívja őket. Válasz persze nincs. Nyilván azt hiszi, hogy otthagyták, és puskáját is magukkal vitték, mert a legrondább káromkodások kíséretében útnak indul - gondolja magában - utánuk. Hát csak menj ártatlan, menj! Közben az egyik páciens igen szerényen bár, de nyöszörögni kezd. Kísérőm szó nélkül ráfekszik a fejére, és valamelyik részét öklözi, nyilván eredménnyel, mert a csend ismét teljes. Várunk néhány percig. A harmadikról semmi hír. A kettőt megkötözzük, kezeiket szorosan a hátukra, az egyik jobb lábát a másik jobb lábához, így menni nem tudnak. Szájukba csutak, és mindkettőt erősen befáslizzuk, hiszen kiabálás egyelőre még nem kell nekünk. Az egyik puskából kiveszem a závárzatot, és anélkül otthagyom nekik. A másik fegyvert és az összes töltényt magunkhoz véve ismét nekiindulunk, gyorsan, de állandóan figyelve, haladva felfelé. Vezetőm int, hogy vigyázzunk. Fülembe súgja, hogy mindjárt ott a drót. Tényleg alig 100-150 lépéssel tovább világosodik az erdő, egy tarra vágott tisztásra érünk. Nézünk, hallgatózunk, sehol semmi. Hason csúszva kúszunk előre, elöl társam, utána én. Egyszerre csak előttünk a drótakadály Kb. 2 méter magas szeges drót 10-15 cm-es sorokban. Fülembe súgja, hogy »ide« ne lépjek »ez a drót a földön az aknákat köti össze«. Még egyszer megmutattatom magamnak pontosan a helyet. Átlépek rajta, s ott vagyok a szöges drót szélén, melyen bújik is már át János. Átadom neki hátizsákomat, s következik az én átbújásom. Még két aknadróton átlépve, itt a második drótsövény. Olyan, mint az első. Most én megyek előre. Már túl is vagyok rajta. Átveszem a málhát és viszem be az osztrák erdőbe. Visszamegyek Jánosnak segíteni átbújni a dróton. Bemegyünk az erdőbe, és - mitagadás - mélyet sóhajtunk mindketten. János suttogva kérdezi; »hány óra?« Ránézek a karórámra, de megállt. Nem élte túl a fürdőt a hínáros patakban. Ezt viszont tudnia kellene, hogy eldönthesse, elhalassza-e egy nappal a visszamenetelét.