gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Nagymágocstól Brazíliáig

tobaságnak ez a kirívó példája még álmaimban sem merült fel: a francia katonai kormányzóság századosi rangú alkalmazottja az angol táborban mint magyar hadifogoly, egy évvel a háború befejezése után... Jó időbe tellett, mire igazamnak érvényt tudtam szerezni. Első igyekezetem és erőfeszítésem arra irányult, hogy találjak valakit, aki képes logikusan gondolkozni, és akinek lehetősége is van arra, hogy engem ebből a helyzetből kiszabadítson. Beszéltem angolul, tehát nyelvi nehézségeim nem voltak, így aztán kitartóan ostromoltam a tábor parancsnokságát, és érvek özönével árasztottam el fogvatartóimat. Nem volt könnyű. Helyzetem csak csigalassúsággal javult, részben az angol katonai bürokrácia és közömbösség, részben az e téren tanúsított érthetetlen politikai huzavona miatt. Hónapokig tartott amíg - miként manapság mondják - „első lépcsőben" átminősítettek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a tábort elhagyhattam, de minden második nap jelentkeznem kellett a klagenfurti angol parancsnokságon. Ez a félszabad státusz sem volt fenékig tejfel, egyrészt mert már alig volt pénzem, másrészt mert nem kaptam élelmiszerjegyeket, azzal az indoklással, hogy még hadifogoly vagyok, tehát a tábornak kell engem eltartania. Húgom eléggé szűkös anyagi helyzetben volt, tehát az ő hathatós támogatására nem számíthattam, de legalább tető volt a fejem felett. Szorultságomban, gyomrom korgását csillapítandó, egy könnyelmű és jócskán meggondolatlan ötletem támadt. Az angolok egyenruhájára emlékeztető afrikai szafarizubbonyban, hónom alatt az angol tisztek által előszeretettel használt bambuszbottal, a swager-stick-kel magamra erőltetett pléhpofával délutánonként besétáltam a Hotel Mooserba, ahol az angol tisztikar étkezett, és az uzsonnázás leple alatt degeszre ettem magam. Még ma is rossz rágondolni, mi történhetett volna, ha lelepleződöm. Később, amikor már díjtalan vívótrénerként „dolgoztam" az angol tiszti kaszinóban, alkalmam volt egy segélykérő, mindent megmagyarázó levelet eljuttatni francia főnökömnek, aki rövid időn belül elintézte szabadlábra helyezésemet, ami a Lindauba való visszautazásom előfeltétele volt. A vonatjegy árát azonban nem tudtam volna megfizetni, ha merő véletlen folytán nem megyek ki búcsúzóul egy lóversenyre, és ha a fej vagy írás alapon kiválasztott ló nem fut be 1:20 aránnyal... A menekültek számára a franciák Lindauban, valószínűleg humánus