gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Nagymágocstól Brazíliáig

zést pedig ezek híján lehetetlen volt egyik napról a másikra átvészelni, arról nem is beszélve, hogy jó adag szerencse is kellett hozzá. Egy aranyos kis horvát menekült kontesz ápolt, hála a Mindenhatónak, sikerrel. A kilátásba helyezett kar amputációt megúsztam, bár hidegben még évekig páviánlila lett a kezem feje. Menekülésünk során sikerült többünknek, nagynénémmel és Károlyi György nagybátyámmal és azok gyermekeivel összeverődnünk és ideiglenesen egy hegyek között eldugott parányi kis osztrák faluban letelepednünk. 1945 február havát írták, amikor ott és váratlanul, sőt inkább érthetetlenül, megjelent két kakastollas magyar csendőr, akik gróf Károlyi Lajos hadnagyot keresték. Hogy hogyan, mikor és hol lettem hadnagy, nem tudom, de maga a tény, hogy felderítették lakhelyünket, sokatmondó volt. Jobbnak láttam a „porondról lelépni"; kiugrottam a parasztház első emeleti WC ablakán és a sílécekkel nekivágtam a falu mögötti hegyeknek. A csendőrök még azt is tudták, hogy egy DKW kocsim van, amelynek rejtekhelyét 14 éves unokaöcsém ostobán elárulta. Lefoglalták, hogy ne mondjam, ellopták. Isten csodája, hogy éjjel nem fagytam meg az Alm-Hüttében. Másnap távoli rokonok rejtegettek, majd egy hétig padlásukon az Aussec nevű városkában. Aztán sítalpakon ismét csatlakoztam családomhoz, amikor is menekülésünk peripetiái tovább folytatódtak. 1945. május 9-e, a háborút vesztett Németország feltétel nélküli fegyverletételének napja a Bodeni-tó partján ért bennünket, azon a részen, amelyet a francia hadsereg alakulatai szálltak meg. Ideérkezve atyámmal néhány hétre a ferences rendiek bregenzi kolostorában kértünk és kaptunk menedékjogot, hogy a hitleri téboly valamelyik utolsó végvonaglásának áldozatául ne essünk. A szövetséges hatalmak Németországot úgynevezett megszállási övezetekre osztották fel. Egyik zónából a másikba csak különleges engedéllyel lehetett utazni, és az amerikai, angol, francia, illetve az orosz övezetben más és más, gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó rendelkezések szabályozták a mindennapok vélt rendjét. Magyarország de jure, tehát jogilag nem állt hadban Petain marsall vichyi Franciaországával, így a franciák, talán gall logikával, a magyarokat nem tekintették ellenségüknek, ezért összehasonlíthatatlanul emberségesebben bántak velünk, mint az angolok vagy az amerikaiak, az oroszokról nem is szólva. Külön szerencsénkre az idősebb, magasabb rangú fran-