gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Édesanyám

élettörténetét, amelyből most csak néhány szemelvény közlésével szeretném személyiségét jobban megvilágítani. Csak remélhetem, hogy akad magyar kiadó, amely lefordíttatja és otthon is kiadja. Elolvasása sokaknak igen jót tenne... A régi világot ecsetelve, az otthoni körülményeket vázolva, édesanyám ezeket írja: „ Gyakran hangzott el az a vád, hogy Magyarország reakciós, feudális ország. Kevés állítás van az igazságtól távolabb, mint ez. Amit feudalizmusnak neveztek, az a földet birtokló osztály, mely nem volt kizárólagosan arisztokrata, mentalitásának összefonódottsága egy patriarkális testvériséggel. Azok, akik feudális uraikat szolgálták, tudták, hogy gyermekeiknek is adódik ugyanott, később munka. Tudták, hogy gondjukat viseli kenyéradójuk, nem csak anyagi, de szociális téren is. Tudták, hogy bérük javakban fizetett részét akkor is megkapják, ha a termés rossz. Hosszú évek szolgálataiért nyugdíjat is kaptak, melyre semmiféle törvény nem kényszerítette akkor a birtokost. Természetes, hogy voltak kivételek, de mindenesetre családomban és ismeretségi köreimből egyetlen egy esetről sem tudok, mely megcáfolhatta volna ezt a néhány szóval ecsetelt életformát. Talán hibánk volt, hogy ezekkel a tényekkel nem kérkedtünk, nem vertük nagydobra, hogy számtalan család generációk óta ott született, ott nőtt fel, ott halt meg. Ha a mindennapi élet oly rossz lett volna, mint ahogy azt gyakran célzatosan vázolják, minden bizonnyal sokan költöztek volna el... ...Az első világháború véget ért, megcsonkított kis hazánk nem volt más, mint egy lüktető, vérző szív, megint egyszer elszenvedve az életeken és sorsokon keresztülgázoló, bosszúvágy szította kapzsiságot. Megváltozott az egész világ, az ördögien gonosz erőkben már ott csíráztak az eljövendő katasztrófák... ...Az 1929-39-es évtized olyan volt, mint egy kaleidoszkópikus kerék, ezernyi élménnyel fonódván össze. Sokat festettem, főleg arcképeket: Kánya külügyminisztert, Andrássy Gézát, Adám sebészprofesszort, Albrecht főherceget, Anna főhercegnőt, aki az utolsó szász királynak volt a leánya és még sokakat. Az egyik tavasszal az akkori földművelésügyi miniszter megkért, hogy a kormányzót fessem meg életnagyságban és lovon. Karakterisztikus vonásai megkönnyítik a festő munkáját, de nehézséget okozott, hogy ló helyett egy aranyozott lábú, barokk ülőkén ült. Sok időt töltöttem így a Várban, összerezzenve a gyakori kürtszóra, mely a kormányzó jövését, menését jelezte, és amely felhangzott abba a terembe is, ahol festet-