gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

lait: „Hát kérem, az nem illő. - Nekem Lajos gróf marad." Mire az egyik párttag, kissé beszeszelve odakiált neki: „János bácsi! Tudja, hogy már nincs gróf!" Mire az visszaválaszol: „Fogd be a részeg szádat, nekem még van!" Tudtam, hogy Magyarországon nem szabad az autóvezetőknek semmit sem inni, nehezemre esett ezt itt, ilyen körülmények között megállni, de így, tiszta fejjel jobban is tudtam mindent észlelni, az emberi karaktereket elemezni. Meg is kérdezte valaki, hangosan, hogy miért nem jövök haza, vissza is adnák a fürdőházat (!), és ott lakhatnék. „Azért, mert egyedül vagyok, valaki kell, hogy öreg napjaimra gondomat viselje - mosni, varrni, főzni -, és ezt ismeretlen ellenségeim az újságban bizonyára kipellengéreznék." „Hát az bizony lehetséges" - volt a válasz. Meglátogattam délután öreg Őze Gyurkát, aki már születésemkor nálunk volt. Ő mesélte, hogy nem a falubeliek verték le a címerkoronát, hanem az 1948-ban beszállásolt görögök, a Görögországból menekült és Magyarországon befogadott partizánok. A vele való beszélgetésnél megint eszembe jutott a híres gróf Keyserling szociológus mondása: „Az európai népek között a legnagyobb úr a magyar." Fesztelen természetességgel, minden alázatosság nélkül, de tisztelettudóan beszéltünk a régi időkről. Mesélte, hogy Virágos János, a halászmester, akivel első harcsámat és csukámat fogtam, csak néhány hónapja a halálos ágyán azt mondta: „Hát el kell mennem, anélkül, hogy kis Lajosomat viszontláthattam volna", és hogy mennyi megpróbáltatásban volt része neki, Gyurkának, csak azért, mert családja 100 éve szolgált a kastélyban. Felelevenedett most annyi év után egy másik, a régi Virágos Jánoshoz kapcsolódó emlékem is. Tiszai halászbarátaihoz mentünk egyszer, és akkor fogtam az első, ahogy ő mondta, pozsaramat (ponty). Egy szó, amelyet manapság már csak kevesen ismernek. A hosszas ebéd után még egyszer a parkba akartam menni, hogy a délutáni nap fényénél is csinálhassak néhány felvételt. Amint Péterrel kettesben sétáltunk a jól ismert kis utakon láttam, hogy két ember - egy nagyon nagy és egy sokkal kisebb férfi -, egy velünk nagyjából párhuzamos sétányon elénk került, majd a mi utunkra tért és szembe jött velünk. A