gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

nagydarab ember, amikor közelünkbe ért, három díszlépés után feszes vigyázzállásban tisztelgett és jelentkezett. Péter és én érthetően csodálkoztunk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy 1945-ig csendőr volt a lajosszállási kirendeltségnél, halványan emlékeztem is rá. Mesélte, hogy nincs családja, rokona, és milyen hálás a sorsnak, hogy öreg napjait a szociális otthonban töltheti. Csak egy gondja van, hogy mint volt csendőr nem kap nyugdíjat, és így bizony a téli hideg hónapokban - kellő meleg ruha nélkül - nem tudnak barátjával kint sétálni, mert nincs miből a meleg ruhát megvenni. „Ha megígéri - mondtam neki -, hogy ugyanolyan jó szívvel fogadja, mint amilyen jó szívvel én adom, akkor hordja ezt az esőkabátot a zord őszi napokban. Ezt tartalékba hoztam, a kocsiban van egy másik (ami nem volt ugyan igaz), és tekintse ezt - két magyar kötött - egy kis felebaráti szeretet-megny i 1 vánulásnak. ' ' A következő napok egyikén átmentem Orosházára, hogy onnan nagyatyám, Széchenyi Antal sírját meglátogassam. Első utam Steib lelkészhez vezetett, aki annakidején, vasárnaponként a szentmise után mindig nagyanyámnál ebédelt. Tőle hallottam, hogy a kastély csupa rom, mivel elhordták róla a cserepeket, beázott, szétfagyott 30 év alatt ez az erdő közepén álló, szép, nagy ház. Még ha régi lakói már rég nem is élnek, milyen kár, hogy veszendőbe ment. Péter miatt németül beszélgettünk, és amikor a plébános nővére bejött az ebédlőbe, a testvérek olyan erős württembergi tájszólással beszéltek, hogy abból mi csak alig a felét értettük meg. Megkérdeztem ennek okát. „A maga őse, Károlyi Sándor telepítette be Szatmárba 1680-ban, egy kicsit később Württembergből az én őseimet" - volt a meglepő válasz. Kár, hogy nem volt nálunk egy magnetofon, mert a német nyelvészeknek ínyencfalat lett volna, hiszen még ma is úgy beszéltek, mint annak idején, 300 évvel ezelőtt. Ebéd után egy pohárka pálinkát erőszakolt rám. Szabadkoztam, a vezetésre való hivatkozással, de csak annyit mondott Péterhez fordulva: „Nem tudna maga vezetni? Lajosnak szüksége van most erre." El sem tudtam képzelni, hogy most mi jöhet. A plébános elbeszélését érthető okokból lerövidítem. „1946-ig nem tudtam Gerláról Póstelekre menni, mellékes, hogy miért. Amikor az erdőben fekvő sírhoz érkeztem, azt feltörve találtam, nagy-