gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

A Tűzföld és a Déli-Andok

első, felbukkant példány nem veszett el és a tudomány számára fennmaradt. A grahamtowni Rhodes egyetem professzora, J. L. B. Smith, akinek Latimer rajzokat és méretadatokat küldött, adózva eme ténynek, latimeria chalumnae tudományos nevet adományozta e felfedezett őshalnak. Az ichtiológia felfigyelt. Angol, francia és portugál nyelvű röpcédulákon helyeztek nagy díjakat kilátásba egy ép állapotban beszolgáltatott példányért. A remélt eredmény 14 évig váratott magára. 1952-ben azonban horogra vagy hálóba került - ismét a Comore szigetnél - egy coelecanth. A vizsgálatok csodálatos és nem várt eredményt hoztak. Az uszonytövek húsos mivolta már önmagában is egy őshalra vallott, mert a napjainkban élő halaknál ez a húsos uszony csak a farokuszonyoknál észlelhető és nem a melluszonyoknál, mint a coelecanth esetében, ahol is egy lábszárcsökevény maradványának benyomását kelti. Csontozatát illetően is meglepő volt, hogy egy szokásos gerinc helyett egy rugalmas, porcogószerü húr húzódik e majd' kétméteres haltestben. A „viviparoság" (elevenszülő) ténye, bár számos halfaj jellegzetessége is, szintén egy őshalat karakterizált. Egy német óceánbiológus, Hans Fricke - nevéhez fűződnek az első sikeres színes felvételek, amelyeket 200 méter mélységben készített - ismét a Comore szigetcsoportnál, és ahol ezeket a 400 millió éves, a devon korba visszavezethető halakat tanulmányozta. Feltűnt, hogy csak ebben a mélységben voltak fellelhetőek és kizárólag éjjel, táplálékukat valószínűleg mágneses vagy elektromos sugarak segítségével keresik és méghozzá majdnem függőleges helyzetben, mintha fejükön állnának. Az átlagnál nagyobb, érdes felületű pikkelyek borítják testüket. Húsuk erősen olajos s ez lehetett az egyik ok, amiért is nem kerültek a múltban a halpiacra. A filmfelvételek egy átlós irányú uszonymozgást mutattak (a jobb mellső uszony szinkronban a bal hátsóval), egy ügető ló lábmozgására emlékeztetve. Egy ilyen, mondhatnánk őslényről lévén szó, feltételezhető, hogy az ichtiológia nem fogja a coelecanthot a salmonidák nagy családjába sorolni, annak ellenére sem, hogy egyes jellegzetességeik megegyeznek. Jogosan tételezhető fel, hogy további kutatások a még fennálló rejtélyes tényekre válaszokat és bizonyítható magyarázatokat találnak, nem úgy, mint a salminus atlanticus - az atlanti-óceáni lazac - esetében, ahol