gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Anatólia, Kurdisztán

Este, a valószínűleg ismét rekvirált Mehmed-házban, amelyben egy kőkályha és bútorok is voltak, megismerkedtünk egy tanítóval, aki nemcsak, hogy jól beszélt franciául, de még kitűnően bridzsezett is. Ő mesélte, hogy kurd lévén, büntető kihelyezésen van itt, és őszintén gyűlölte a törököket. Sok érdekes dolgot tudtunk meg tőle. Elmesélte például, hogy Mehmed 80, és nem ahogy mi tudjuk, 40 falu ura, és az egyetlen életben maradt kurd herceg fia. Annak idején Atatürk török államfő összehívta egy „béke-vacsorára" a kurd törzsek fővezéreit, többek között Mehmed apját is, aki nem tudott törött lába miatt a meghívásnak eleget tenni. Vacsora után Atatürk - jó keleti módra - az egész társaságot felkoncoltatta. Amikor ezt Mehmed papa megtudta, jobbnak látta az egész családot a hegyek között biztonságba helyezni. Később, visszaérkezésünk után mondták is török ismerőseink, tejesen bolondok vagyunk, hogy arra a vidékre merészkedtünk, mert ott a törökök még helyőrséget sem tudtak tartani. Szerencsénk volt Buluc kurd eredetével, és nekünk, mint az ő vendégeinek, nem eshetett Kurdisztánban - az ottani szokásoknak megfelelően - bántódásunk. Ez a török-kurd gyűlölet lehetett az oka annak, hogy kiutálták a török származású tolmácsunkat. Egyik nap egész egyszerűen nem volt már velünk. Tekintve, hogy lovastól tűnt el, feltételeztük, hogy nem tették el láb alól, de biztosak nem lehettünk benne. Kérdezősködni pedig nem akartunk túl sokat. Jelenlétünk és szokásaink kizökkentették a lakosságot a megszokott életvitelből, naponta éltünk meg újszerű rituálékat. A terep itt nem volt annyira veszélyes, tehát mindegyikünk - két kísérővel - egyedül ment. Amikor reggel, a közös reggeli után elindultunk, a falu lakossága hol egyikünket, hol másikunkat kísérte el egy jó darabon, szépen libasorban, szótlanul, mögöttünk haladva. Az első patakhoz érve, szokásomhoz híven a tisztálkodásnak akartam szentelni néhány percet, és amikor előkészületeimet észrevették, az egész társaság, mintegy parancsszóra hátat fordított, s úgy maradt, amíg el nem készültem. Amióta Mehmed felfedezte bennem a „testvérét", mindig velem jött. Egyik nap egy ülő rókát lőttem 200 lépés távolságról, amelyet természetesen neki adtam, aminek szemlátomást örült. Elmenetelünkkor ő ezt egy szőnyegszerüen szőtt nyeregtáskapárral viszonozta. Szagától csak a harmadik vegytisztítás után tudtam megszabadulni, ugyanis a sárga gyapjúfonalat ők tevevizelettel festik.