gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Anatólia, Kurdisztán

vártak fel a házból a mi kedvünkért kirekesztett lakók. Az ágy egy vályogtömb volt, szőnyeggel letakarva. Sem asztal, sem polc, még egy falba vert szög sem volt, amire holmijainkat akaszthattuk volna. Éjjelre az ajtót belülről elreteszelték, és a nagy, igen hamis kutyákat kieresztették, nyakukon egy 10 cm széles, szögekkel kivert nyakörvvel a farkasok ellen. A szállás éjszakai elhagyásától mindegyikünket eltanácsolták... A közös vacsorához egy harmadik házban gyűltünk össze, ahol még egy vaskályha is volt. Itt szállásolták el magukat Mehmed aga és Buluc. A szokásos tea és raki után kecsketejből készült aludttejet és mesés ízű mézet is kaptunk. Hogy a méhek itt hogyan éltek meg, az is talány volt számomra. Kolbásszal, tojásporral, cukorral viszonoztuk vendéglátásukat. Itt is feltűnt „hercegünk" hatalma. Vacsora előtt egy hosszú asztalnál ültünk hatan az ánizsízü, erős rákit iddogálva, amikor se szó, se beszéd, levetette ingét, amely valamikor fehér lehetett és egy szó nélkül, és anélkül, hogy hátranézett volna, maga mögé tartotta. A félhomályból 2-3 kéz nyúlt az ing után, és csodák-csodája, egy órán belül fehéren, kivasalva kapta vissza. Később, ahogy „birodalma", vagy hatásköre határához közeledtünk, észlelhetően alábbhagyott autoritása, de még így is hasznát vehettük. Másnap reggel virradatkor indultunk. Hideg volt, előkerültek a melegebb ruhadarabok. Hogy mikor értünk ki a sötét völgyből az erdőhatárhoz, az örökre megválaszolatlan marad, mert néhány csenevész tölgyfabokron kívül egyetlen fa sem volt látható. Háromórás kemény emelkedő után értük el a hóhatárt, átvágtunk magas hegyeket összekötő nyergeken, majd leereszkedtünk a völgybe, ahol már sokkal több hó volt. Mehmed lovagolt elől, egy hófedte, alig emelkedő ösvényen, nagyjából a hegyoldal közepén. Olyan hideg volt, hogy többször leszálltunk a lóról, hogy járás közben átmelegedjünk. Lovainkat magunk után húzva átvergődtünk a korábbi lavinamaradványokon és egy kellemetlen sziklacsuszamláson. Az ásító szakadékoknál Rudit kellett „pórázra" vennünk, mert szédülős lévén, magára hagyni veszélyes lett volna. S ekkor történt az, amit a nyomorult, nagy koffer miatt megjósoltam. Az ösvény összeszűkült, a ló érezte, hogy a táska súrolja a sziklát, kijjebb akart menni az ösvényen, megcsúszott, elesett, és mint egy meglőtt nyúl, kétszer bukfencet vetve eltűnt egy hófelhőben, 50-60 méterrel alattunk. Közben a táska kinyílt, és tartalma egy hosszú szakaszon szétszóródott; a