gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Anatólia, Kurdisztán

Már magában véve is elég jó teljesítmény volt, hogy négyen egyszerre tudtunk jönni, így szó sem lehetett eredeti terveink megváltoztatásáról. Elhatároztuk, hogy a hóviszonyok ellenére megkísértjük a vadászok szerencséjét, eme ötletünk viszont Bulucnak okozott némi fejtörést; a már megrendelt repülőjegyet, autóbuszt, hotelt és a lovakat is át kellett diszponálnia. Remélte, hogy a kedvező távbeszélő viszonyok miatt mindezt két nap alatt el tudja intézni. A siker esetére ígért jutalom igen serkentőleg hathatott reá, rrïert egy-két, még ismeretlen tényezőt kivéve, el is intézett mindent két nap alatt. E napokat használtuk fel a Topkapi Múzeum meglátogatására, amely, többek között, az évszázadok folyamán összeharácsolt kincsek valószínűtlen mennyiségét tárja a látogatók elé. Megnéztük a szultán palotáját és a -» sajnos üres - háremet, a város alatti, tartópillérre épült, évszázados víztároló ciszternát, a Hagia Sophia mecsetet, és persze a Boszporuszt, az Aranyszarv-öblöt és még sok egyebet. Feltűnt Európa és Kisázsia boszporuszi határvonala, a kettőt összekötő hídon tülekedő tömeg között furakodva, az anatóliai oldalon Pérát elérve, egy másik világ tárult szemünk elé. Útszéli bódékban nyárson sütött birkacombot, dulcsászát kínálgattak ordító gyerekek, akik Dickens regényekbe illettek. Az utcán kávét vagy teát szopogatva úgy hatottak, mintha az idő kerekét egy fél évszázaddal visszaforgatták volna. Társaságunk közben megszaporodott egy törökországi, német származású, szárított-gyümölcsexportőrrel, aki a másodtolmács és a főszakács szerepét egy személyben töltötte be, egy Jóska nevű magyar fiúval, aki anyanyelvén jól, németül rosszul és törökül semmit sem beszélt, valamint egy kölni autógyári munkással. Tehát Buluc-csal együtt nyolcan voltunk, mindenütt kellő feltűnést keltve. Már az indulásnál kezdte előrevetni árnyékát az itteni „Inshallah" életfilozófia. Csak hét hely volt az Elázik várost útba ejtő ankarai gépen. Hogy végül is hogyan sikerült mindnyájunknak helyet találni, azt máig sem tudom. Elázik poros repülőterén leszállva átvettük a pilótának előzőleg átadott puskákat, és hordárok hiányában magunk cipeltük táskáinkat a gép gyomrából a szivárvány minden színében pompázó, jobb időket megélt, kis autóbuszhoz. Az ankarai utasok közben nyugodtan várták - a gép ablakaiból szemlélve - e bolondnak elkönyvelt társaság szorgos tevékenységét. Még javában rakodtunk, amikor a gép elindult, autóbuszunkat több kiló homokkal telefujva.