gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Anatólia, Kurdisztán

Már magában véve is elég jó teljesítmény volt, hogy négyen egyszer­re tudtunk jönni, így szó sem lehetett eredeti terveink megváltoztatásáról. Elhatároztuk, hogy a hóviszonyok ellenére megkísértjük a vadászok sze­rencséjét, eme ötletünk viszont Bulucnak okozott némi fejtörést; a már megrendelt repülőjegyet, autóbuszt, hotelt és a lovakat is át kellett disz­ponálnia. Remélte, hogy a kedvező távbeszélő viszonyok miatt mindezt két nap alatt el tudja intézni. A siker esetére ígért jutalom igen serkentő­leg hathatott reá, rrïert egy-két, még ismeretlen tényezőt kivéve, el is inté­zett mindent két nap alatt. E napokat használtuk fel a Topkapi Múzeum meglátogatására, amely, többek között, az évszázadok folyamán összeharácsolt kincsek valószí­nűtlen mennyiségét tárja a látogatók elé. Megnéztük a szultán palotáját és a -» sajnos üres - háremet, a város alatti, tartópillérre épült, évszázados víztároló ciszternát, a Hagia Sophia mecsetet, és persze a Boszporuszt, az Aranyszarv-öblöt és még sok egyebet. Feltűnt Európa és Kisázsia boszporuszi határvonala, a kettőt összekö­tő hídon tülekedő tömeg között furakodva, az anatóliai oldalon Pérát el­érve, egy másik világ tárult szemünk elé. Útszéli bódékban nyárson sütött birkacombot, dulcsászát kínálgattak ordító gyerekek, akik Dickens regé­nyekbe illettek. Az utcán kávét vagy teát szopogatva úgy hatottak, mint­ha az idő kerekét egy fél évszázaddal visszaforgatták volna. Társaságunk közben megszaporodott egy törökországi, német szár­mazású, szárított-gyümölcsexportőrrel, aki a másodtolmács és a fősza­kács szerepét egy személyben töltötte be, egy Jóska nevű magyar fiúval, aki anyanyelvén jól, németül rosszul és törökül semmit sem beszélt, vala­mint egy kölni autógyári munkással. Tehát Buluc-csal együtt nyolcan voltunk, mindenütt kellő feltűnést keltve. Már az indulásnál kezdte előrevetni árnyékát az itteni „Inshallah" életfilozófia. Csak hét hely volt az Elázik várost útba ejtő ankarai gépen. Hogy végül is hogyan sikerült mindnyájunknak helyet találni, azt máig sem tudom. Elázik poros repülőterén leszállva átvettük a pilótának előző­leg átadott puskákat, és hordárok hiányában magunk cipeltük táskáinkat a gép gyomrából a szivárvány minden színében pompázó, jobb időket meg­élt, kis autóbuszhoz. Az ankarai utasok közben nyugodtan várták - a gép ablakaiból szemlélve - e bolondnak elkönyvelt társaság szorgos tevé­kenységét. Még javában rakodtunk, amikor a gép elindult, autóbuszunkat több kiló homokkal telefujva.

Next

/
Thumbnails
Contents